Rákóczi-címeres zászló
Rákóczi a legszélesebb alapokon igyekezett kiépíteni az új magyar állam külpolitikai összeköttetéseinek rendszerét. Egyrészt igyekezett szövetséget kötni vagy kisebb hatalmi érdekegységköröket kialakítani a Habsburg-ellenes hatalmakkal, másrészt Magyarország és Erdély viszonyát a Habs­burg-dinasztiával nemzetközi szintre kívánta helyezni oly módon, hogy az európai országok mediátorként működjenek közre a megegyezési tárgyalásokon, és a magyarországi és erdélyi háborút is az európai általános békébe foglalva zárják le. Erdély a külpolitika mindkét célkitűzésében kulcsfontosságú, Svédországhoz, Lengyelor­szág­hoz, a protestáns német fejedelemségekhez csakúgy kitaposott utak vezettek Erdélyből, mint Moldva és Havasalföld vajdáihoz. Constantin Brâncoveanu és Mihai Racoviţă vajda udvarában már 1704 tavaszán megjelent Henter Mihály és Vargyasi Daniel István a háború okait és céljait összefoglaló Manifestummal, hogy a szomszédos jó viszonyt biztosítsák, és szövetségkötést készítsenek elő, majd Mikes Mihály vitt tájékoztatást a gyulafehérvári országgyűlésről.
Havasalföldet és Moldvát az erőszakos vallási unió, a karlócai béke rájuk nézve hátrányos következményei egyaránt a Habsburg hatalmi terjeszkedésnek gátakat emelők oldalára vonták volna. Brâncoveanu vajda már 1704 tavaszán tudatta Rákóczival, hogy megérti háborújának jogosságát, Constantin Can­tacuzino, a havasalföldi bojárpárt feje és a fejedelemség külpolitikájának vezetője pedig nemcsak személyes összeköttetésben állt az erdélyiekkel, hanem egyre nagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel kísérte Rákóczi politikáját. Havasalföld fejedelme azonban várakozó álláspontra helyezkedett. Kötötte a Habsburg–török megállapodás, nem akarta véglegesen megszakítani a Habsburg-kormánykörökkel meglevő kapcsolatait, és a saját külpolitikáját meghatározó Portától sem kapott egyértelmű utasítást. A különben kisebb jelentőségű Moldvát ugyan Oroszországgal való közvetlen szomszédsága miatt a török szigorúbban fogta, de a Rákóczival rokonszenvező Racoviţă vajda leváltása után az utódjává megtett Antioh Cantemir hívei is élénk kapcsolatot tartottak Erdéllyel. A két fejedelemség barátságos semlegességéből 1704–1706-ban több mozzanat mutatott a szorosabb politikai érdekszövetség irányába. Moldva vajdája, főleg pedig Cantacuzino közvetett módon egyengette az utat Rákóczi és Péter cár között. Miként pedig a korabeli Európában mindenütt, a diplomáciai érintkezések első tapogatódzásai a kulturális szálakon át történnek, Rá­kóczinak a görögkeleti egyházzal toleráns és nyíltan unióellenes valláspolitikája ugyancsak szorosabbra fűzte a magyar és az erdélyi konföderáció viszonyát a két román fejedelem­séggel.
Különösen megmutatkozott Erdély külpolitikai súlya a nemzetközi garancia és mediáció elnyerését szorgalmazó fejedelmi diplomáciában. Angliának és Hollandiának gazdasági érdekei fűződtek Erdélyhez. Kereskedőik már korábban is békés viszonyokat követeltek a Balkánon, szabad átjárást az egykori török területeken, és a Habsburg-udvarnak adott kölcsönöknek Erdély bányakincsei is fedezetéül szolgáltak. Erdély protestáns értelmiségének pedig Hollandiában és Angliában erős kulturális bázisai voltak. S noha a már holland és angol közvetítéssel kezdett 1704. őszi béketárgyalások, ahol Erdélyt Mikes Mihály képviselte, kudarcba fulladtak, Defoe lapja, a Weekly Review közleményei és a holland, francia röpiratirodalom egyaránt bizonyítja: Erdély önálló fejedelemsége mint a nemzetközi hatalmi egyensúly egyik tényezője, a vallásszabadság országa élénken foglalkoztatja az európai közvéleményt.
A magyar és az erdélyi konföderáció megegyezéséről I. József német-római császárral és magyar királlyal 1706 nyarán angol és holland közvetítéssel újabb tárgyalások kezdődtek Nagyszombaton. A Habsburg-kormányzat a fejedelemség külön államiságát elismerni látszott. Ragaszkodott azonban hozzá, hogy Rákóczi mondjon le a fejedelemségről. A fejedelem kijelentette: Erdély nem fogja akadályozni a békességet, mert ha biztosítva látja a két ország önálló államiságát a Habsburg-birodalom rendszerében, kész visszavonulni. A tárgyalások mégis főleg Erdély miatt futottak zátonyra.
A Habsburg-kormányzatban időközben túlsúlyba jutott dinasztikus párt Savoyai Jenő herceg vezetésével veszélyesnek ítélte az államközi szerződéssel, nemzetközi garanciákkal való megállapodás útját, s Erdélyhez az örökös királyság elve alapján ragaszkodott. Következésképpen Erdély képviselői – Mikes Mihály, Teleki Mihály, Kemény Simon, Pekry Lőrinc – nem jutottak már szóhoz a tárgyalásokon. A magyar és az erdélyi konföderáció képviselőinek békejavaslatára József császár nevében adott válasz leszögezte: Erdély régen mindig Magyarország szent koronájától függött, a török járom alól a császár fegyverei mentették fel, az uralkodó az erdélyi rendekkel és státusokkal megegyezett, a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Végül az erdélyi rendek jogaira hivatkozva kijelenti: a magyar konföderáció és Erdély szövetsége a törvényes úrtól a birtokot elszedni, vagy azt kétségbe vonni, vagy a kormányformát megváltoztatni, vagy végre az erdélyi státusok jogait kisajátítani, felforgatni nem képes. Hasonlóan mereven utasította vissza a Habsburg-kormányzat, hogy külső hatalmak garantálják a magyar és az erdélyi konföderáció meg a Habsburg-dinasztia megállapodását.
Rákóczi a béketárgyalások kudarcával foglalkozva kifejti, hogy ha a Habsburg-kormányzat nem hallgatja meg Erdély követeit, az nem mást bizonyít, mint az ország "örökös jobbágyság alá való vetésének keserves sorsát". "Mi okbul praetendálja az Ausztriai-ház Erdélynek fegyverrel való megvételét és azon okbul való birodalmának erősítését, vagyis inkább teljes fundamentumát; könnyű általlátni, miért kész némely miniszter inkább kezét elvágatni, mintsem annak cessióját subscribálni. Nyilván az Ausztriai-háznak fiúágon lehető defectusáról gondolkodik az, és kívánja, hogy olykor is az Ausztriai-ház leányági maradéka hordozza kezében Erdéllyel Magyarország zaboláját." Ezzel egybehangzóan a központi hatalom pártjának szószólója, Ráday Pál a béketárgyalások meghiúsulásában a Habsburg-udvar felelősségét hangsúlyozó és a nemzetközi közvélemény tájékoztatására szánt röpiratában az államok önállóságának jogát a természet törvényéből vezeti le. Megállapítja, hogy a Habsburg-kormányzat anyagi érdekek miatt ragaszkodik erdélyi hatalmához. Magyarország szövetkezett lakói pedig konföderátusi kötelességüknek tekintik, hogy segítsék az erdélyieket, a külföldi államoktól pedig kérjék, korlátozzák az Erdélyre is kiterjeszkedő Habsburg-hatalmat, és megismétli a régi érvet: Erdély az európai hatalmi egyensúly záloga.
A fegyverszünet után a császári hadvezetőség Rabutint nagyszámú, mintegy 20 000 főnyi haderővel Magyarországra rendelte. A fejedelemségben már 1706 elején nagyobb területeken vetették meg a lábukat az újjászervezett Rákóczi-csapatok, s 1706 őszén Szeben, Brassó, Fogaras kivételével az egész ország Rákóczi hatalmába került. Erdély katonai főparancsnokává Pekry Lőrincet nevezte ki a fejedelem, s a magyar konföderáció vezetői a miskolci szenátusi ülésen elfogadott gazdasági és katonai döntések alapján akarták a császári csapatok alól ismét felszabadult Erdélyt megszervezni.
Erdélyre gazdasági és politikai szempontból egyaránt szüksége volt a központi hatalomnak. A magyarországinál fél évvel később megszervezett erdélyi hadiipar nemcsak méreteiben maradt el a magyarországi mögött, hanem abban is, hogy szervezete kevésbé volt centralizált. De a sóbányák hozadéka, a torockai vastermelés, az Érchegység higany-, réz- és aranybányászata igen jelentős. Pápai János javaslata szerint pedig Erdély gazdasági tartalékaiban nagy lehetőségek rejlenek. A Hunyad vármegyei és a csíki fiskális vashámorokban termelt vas bőséges és jobb, mint a magyarországi, a havasalföldi vajda rézért gyapjút kész adni, az erdélyi posztócsinálók, a szász mesteremberek munkája ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint az üveghuták, papírmalmok, a só- és aranybányák jövedelme. Hellenbach János Gottfried, kora egyik legképzettebb orvosa és gazdasági szakembere, főkamaragróf, Rákóczi államának pénzügyi tanácsosa fiát már 1706 tavaszán pénzzel és bányászok, olvasztók, pénzverők csoportjával küldte Erdélybe, hogy új bányákat nyisson.
Az erdélyi főurak és nemesek, városi, rendi közösségek a császári főparancsnok kimenetele után újra hűséget fogadtak a fejedelemnek. Rákóczi azonban a hűtlenek javainak konfiskációját rendelte el, és adó-, pénz- és hadseregszervezési rendeleteit mielőbb keresztül akarta vinni. Országgyűlést hívott tehát össze, és a központi hatalom érdekeit Pekrynek kellett volna elfogadtatnia a rendekkel. Rákóczi 1706. október 9-i meghagyása szerint Pekry­nek az erdélyi nemesség körében utalnia kell a magyarországiak példájára, akik "bizonyos pénzbeli contributionak impositióját nagy kedvvel és örömest magokra felvállalták", és igyekezzen "a statusok elméjét valamely pénzbeli impositiok subscriptiojára disponálni".
Az erdélyi rendek azonban maguk akarták régi szokásaik szerint megszabni az ország kormányzását, s 1706. október 27-én a medgyesi országgyűlés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elfogadták a rézpénz forgalmát, a háború szükségére adót vetettek ki, a hadsereg ellátására felajánlották a sójövedelmet, s monopolizálták a külkereskedelmet. A nemesség adómentességi kiváltságát azonban megőrizték, a gazdaság irányításában néhány főnemes szerezte meg a teljhatalmat, a katonaság ellátásáról nem gondoskodtak, az állandó hadsereg ügye szóba sem került.
Külpolitikai és belpolitikai szempontból egyaránt sürgetővé vált, hogy Rákóczi megszilárdítsa erdélyi hatalmát. Franciaország az itáliai és spanyolországi hadszíntereken elszenvedett vereségek miatt 1706 őszén béketapogatódzásokba kezdett, s az európai diplomáciában elterjedt a hír, hogy küszöbön az általános békekötés. Rákóczi sietve megírja tehát XIV. Lajosnak, hogy kötelezettségéhez híven Erdélyről és Magyarországról ne feledkezzék meg. "Tegye bizonyossá, hogy... bennünket is belefoglal az általános békeszerződésbe." Hasonló értelemben ír az angol királynőnek és a holland rendeknek: az általános békeértekezleten karolják fel Magyarország és Erdély ügyét. E nagy jelentőségű lépés keresztülviteléhez szükséges belső hatalma azonban Magyarországon veszélybe került.

R. Várkonyi Ágnes
(folytatjuk)