Élt a mi falunkban – az öregebb rendűek még emlékeznek rá –, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni.
A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg – mintha azt a kovács nélküle nem tudta volna.
Harmaton jól jár a kasza! – oktatta ki a kaszásokat.
Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze – világosította fel a favágókat.
Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején.
Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak jártatta a száját. Addig-addig jártatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került.
– Ritka jó eszejárású ember, annyi bizonyos – bizonygatták itt is, ott is.
Hát, váltani vált az esze – ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá.
– S mi mindenhez ért! – álmélkodtak. – Ács is, kovács is, kaszás is.
– Kár volna ekkora tudományt parlagon hagyni – suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni.
– Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében.
– Mint az egész falunak együttvéve – tódította meg valaki.
– Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe.
– Tölthetne akkor a tietekbe is belőle – mordult közbe egy valóban nagyon okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni.
Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének. Megválasztották bírónak.
Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestül felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni.
Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhették. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet.
– Két szemnek két óra éppen elég – mondta.
– Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! – és rázták az öklüket.
A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig, mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból.
Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is csak véletlenül jutott eszembe.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.