De mintha e sok jót nem sejtető nekibuzdulás nem lenne elég, a bajt csak tetézi az a gőg, a politikai ellenfelekkel szemben már-már elvakult gyűlölet, amely politikusaink magatartását jellemzi éppen most, amikor oly nagy szükség lenne az egységes fellépésre. Elég csak az elmúlt időszak történéseit számba vennünk, hogy megállapítsuk: pártos csatározásokba belemerült vezetőink egyelőre alighanem képtelenek tárgyalóasztalhoz ülni, és legalább alapvető, közösségünk egészét érintő ügyekben megállapodni. Így történt, hogy a nemzeti összetartozás napján Háromszéken majd minden városban külön megemlékezést tartottak a magyar alakulatok. A sor folytatható a kisebbségi törvénnyel, amelyet jelenlegi formájában hat év után sem támogat minden magyar párt, szervezet – ráadásul a jelek szerint nincs is sok esély annak elfogadására. Aztán a régióátszervezés ügyében javasolta a Magyar Polgári Párt egyik önkormányzati képviselője, hogy a három székelyföldi megye tanácsa együttes ülésen nyilvánítsa ki az egyazon térségbe tartozás igényét, felvetésére azonban érdembeni válasz nem érkezett, Tamás Sándor csak annyit látott jónak közölni, hogy maguk is foglalkoznak a kérdéssel, majd hevesen támadta az MPP polgármestereit. Mintha nem az számítana, mit mondanak, hanem az, hogy ki, melyik párt képviselője szól. És ha az a másvalaki netán politikai ellenfél, hát akkor csakazértsem.
Hasonló a viszonyulás persze minden fél részéről, tanácsüléseken már napirenden szerepelnek a gyakran személyeskedésbe torkolló viták, az építő jellegű beszélgetésnek nyoma sincs. Mostanáig mégis reméltük, legalább az összmagyar ügyekben nem a pártérdek lesz az elsődleges. Úgy tűnik azonban, ismét csalódnunk kell. Hiszen miközben a fővárosban ki tudja, milyen érdekek mentén készülnek dönteni sorsunkról, itthon csak marakodnak politikusaink, mint kakasok a szemétdombon. Mígnem lassan azt is feldarabolják, szétosztják a talpunk alól.