A megkérdezettek 90 százaléka mindenképpen szeretne tovább tanulni. A megmaradt 10 százalék egy része anyagi problémákkal küszködik, a másik pedig valamilyen sportot szeretne komolyabban űzni. Még mindig ott van azonban az a 90 százalék. "Régen kuriózumnak számított egyetemre menni és bejutni" – mesélik a nagyszülők, ez azonban a mai körülményeknek köszönhetően lassan elképzelhetetlennek tűnik.
A végzősök közt akadt olyan, akinek komoly tervei vannak, és természetesen olyan is, aki azért megy egyetemre, mert mindenki megy, aztán majd csak lesz valahogy. Az egyetemválasztásnál aztán a szülők is elmondták gyermeküknek véleményüket, mely csak egy tanács, de ha nem tartja be a gyerek, akkor nem fizetik az egyetemét. Emiatt választja például egyik évfolyamtársunk az orvosi egyetemet: őt a pszichológia érdekli, amióta az eszét tudja, de a szülei orvosként álmodták meg, a pszichológiát megvetik, és nem támogatják.
Végezetül minden diáknak feltettem a kérdést: ha az összes egyetemmel ugyan­annyi pénzt lehetne keresni, és az összes tandíj ugyanannyi pénzbe kerülne, meg­maradna-e az előbb említett szakmánál? Tulajdonképp itt jöttem rá, mennyire pénzközpontú nem csak a felnőtt, hanem már a gyermek is. Szinte senki sem azt a szakmát választja, amit szeretne, inkább valami olyat, ami kicsit sem érdekli, de sok pénzt kereshetnek vele. Így lesz a pszichológusból orvos, a történelemtanárból közgazdász, az informatikusból pénzügyi szakember, a színészből angol–magyar fordító.
A legtöbben tehát kockáztatnak: lemondanak arról, amit szeretnek, választanak egy olyan szakmát, amelyből nem megélni, hanem remélhetőleg meggazdagodni lehet, aztán reménykednek abban, hogy közben azt is megszeretik. "Kiter­melődik" néhány rossz orvos, rossz ügyvéd és menedzser, s mindenki azon töpreng, hogy vajon mi a baj, vajon hol romlott el ez az egész, aztán bölcsen megállapítják: "Ezekből a mai fiatalokból nem lesz semmi és senki."

Gazda Emese