A beszéd fonala lassan az emberről a különböző formában megjelenő Istenre terelődik, és kiderül, hogy Istent mindenki meg tudja szólítani, és beszélgetni is tud vele, függetlenül attól, hogy keresztény, hindu, buddhista vagy mohamedán.
Később kisebb csoportokban folyik a beszélgetés, ahol már mindenki kimondja hangosan is, hogy mi foglalkoztatja, és szép lassan mély gondolatok fogalmazódnak meg, személyes megélések, tapasztalatok egészítik ki egymást, mindenki tükröt tart a másik elé, amelyben meglátja önmaga és beszélgetőtársa igaz emberi arcát. A hatás lenyűgöző, mindenki egyre felszabadultabb lesz, leveti álarcát, és azok az emberek, akik egy órával ezelőtt még mit sem tudtak egymás létezéséről, most szigetté válnak a közömbösség és gyűlölködés egyre jobban terjedő áradatában, szigetté, ahol megpihenhet minden jóérzésű lélek.
Számtalanszor láttam és éltem át ezt a csodát, mégis újra meg újra lenyűgöz.
Látom, ahogy bizakodással telik meg a tekintet, ahogy enyhül a szorongás, a szomorúság, ahogy mindenki rájön, hogy nincs egyedül a problémáival.
A csodának titokzatosnak kellene lennie, bonyolultnak, megfoghatatlannak, váratlannak – gondolom –, egy jó beszélgetéshez pedig csak egy beszélőre meg egy hallgatóra van szükség, ez a képlet pedig túlságosan egyszerű. Igen, de ki dönti el, hogy mikor és kinek kell beszélnie, mikor és kinek hallgatnia?
Hányszor látjuk azt, sokan csak azért beszélnek, hogy hallhassák a saját hangjukat, meg hogy messzire hallatsszék az a hang, jelezze a tulajdonosa állandó jelenlétét. Hányszor tapasztaljuk azt is, hogy valaki már olyan régóta nem hallatta a hangját szüntelen félel­mében, megalázkodásában, hogy szinte el is felejtett beszélni.
Miben rejlik hát a beszélgetés, a pár­beszéd titka? – kutakodom elmémben.
A nyitottságban, az egymásra figyelés szándékában, a másik érzéseire, gondolataira való ráhangolódásban, abban a felismerésben, hogy a másik is ember, akiben kell lennie, van valami szeretetre méltó.