Rengeteg disznót vett az ördög, de a szegény kanásznak csak hét sovány, beteges malacra futotta. Amit összevásároltak, közös ólba eresztették. Másnap vakarta a fejét az ördög.
– Most hogy válogatjuk szét, hogy így egybecsuktuk őket. Én nem jegyeztem meg egyet sem.
– Én mindegyik farkán csavartam egyet – válaszolt a szegény kanász. – Amelyiknek kunkori a farka, az mind az enyém.
A kanász értette a mesterségét, tudta, hogy a kunkori farkú disznó egészséges. Így aztán gazdaggá lett, övé lett a sok disznó, az ördög pedig elszegényedett. Aztán az ördög bevetett egy hatalmas táblát búzával. Amikor már érett a vetés, kérdezte a kanásztól:
– Válassz, melyik kell, a fölseje vagy az alja a gabonának?
– Nekem csak annyi kell, amit két kézzel a tetejéről összemarékolok.
Örült az ördög, hogy most neki marad a nagyobb rész. De csak később jött rá, hogy megint veszített. A következő évben hagymát vetettek. Most az ördög választott. Gondolta, megállj, szegény kanász, túljárok az eszeden, mert én választom a fölső részt. Úgy is tett. A hagyma szára lett az övé, a föld alatti gumó pedig a kanászé.
Az ördög tovább szegényedett, a kanásznak meg már volt egy teli zsák pénze. Haragudott nagyon az ördög.
– Ha már a pénzemet elveszítettem, gyere, verekedjünk meg! Aki győz, azé legyen a pénz!
A kanász beleegyezett. Másnap reggel az ördög a kanász viskója elé vitetett egy hatalmas vasdorongot, hogy azzal agyoncsapja, s az övé lesz a zsák pénz. Bezörgetett.
– Kelj föl, verekedjünk!
A kanásznak volt egy megvasalt végű botja. Azzal állt az ördög elé. Amíg az ördög a vasdorongot emelgette, a kanász gyorsan beverte az ördög fejét, hogy az jajgatva menekült. A kanász gazdag maradt, s még most is él, ha meg nem halt.