Mert volt egyszer egy kálnoki és egy kőröspataki kollektív gazdaság. Vajon hogyan s milyen mércével mérnék ma azokat az emberi és szakmai erőfeszítéseidet, amelyekkel akár egyetlen lejjel is javítani próbáltad a tagok munkanapjának értékét? Hogy azokban a nehéz időkben mit jelentett nap mint nap megküzdeni, elnyerni a gazdaság közösségének szakmai bizalmát, tiszteletét? De neked sikerült. Nyomodat őrzik a kálnoki domboldalak gyümölcsösei s a kőröspataki Alámenő barázdái.
Azután volt egyszer egy Agronómusok Háza. Árkoson. Itt hosszú ideig a szakmai tanfolyamok programjait készítetted igényes, utolérhetetlen alapossággal.
Ott volt a nagy terved a megye termelőszövetkezetei történetének összeállításáról. Polcaidra mentetted annak a világnak több évtizednyi történeti anyagát. Most ott áll, feldolgozatlanul. Talán az is elmerül majd abban a szürke, hűvös süllyesztőben – mint annyi más, a társadalmi és történelmi tudat számára oly fontos esemény és dokumentum?
S mindezek mellett – örök kísérődül szegődött az írásszereteted. Ott vannak a tárcáid! Ezekben hamiskás humorral, a környező világod társadalmi-szakmai ficamaiból próbáltál néhányat kardélre hányni. S végül a Lap, amelyen keresztül aztán végleg a szakma szolgálója kívántál maradni. S tetted is ezt sikerrel. S tiszta szívvel.
Tudtam, hogy érthetetlen, sőt, abszurd dolognak tartottad a szülőföldtől való elszakadásnak még a gondolatát is. A mély és elszakíthatatlan kapcsolatod a hellyel nem engedett meg számodra ilyen futamokat. Ehhez bizonyára köze van a kisbaconi szülőháznak, meg az Alsó-Mária sor – egykor együtt megcsodált – szentjánosbogarainak.
Világaink azonban nyitott könyvek voltak egymás számára. Ismerted a nagy dilemmáimat. Mély empátiával megértetted, pontosan tudtad, hogy mi késztetett távozásra. Anélkül hogy akár egyetlen szót is váltottunk volna erről.
Mielőtt eljöttem, egyik alkalommal csendben beszélgettünk.
– Hát mégis elmész? – kérdezted alig hallhatóan. Mit fogsz ott tenni Árkos, a néhány barát, no meg a Trabant nélkül? Nem emlékszem, hogy akkor mit feleltem. De a válasz egyik része most valahogy így fogalmazódik: "Látod, Ernőke? Ezt teszem! Rád, Rátok s az együtt megélt világunkra emlékezem." Igen, így szólítalak: Ernőke. Mert a hely régi szokása szerint máig megőriztem a beceneved.
Mennyi elmaradt beszélgetés! Mennyi félbeszakadt kérdés és felelet. Vigasz talán mindezekre csak annyi, hogy ebből, az egymást értő, egymásban bízó s tisztelő baráti világunkból sikerült kizárnunk a csalódás keserűségét.
Nehéz ugyan, de vallani kell arról is, hogy a gyermekként megélt "furcsa élményeim" kiheverhetetlen traumái után a te mély humánumod hogyan segített lassan-lassan oldani a szinte oldhatatlan bizalmatlanságot.
Részedről, Ernő, igen nagy ajándék volt ez számomra. Őrzöm is ezt igaz köszönettel, most már örökre.

Féder Zoltán