– Ne, a kicsi Berci!
Azóta sem hívnak másképpen a faluban.
Apám, aki középtermetű volt, megnézte a szeme sarkából anyámat, s mordult egyet.
– Hát ezt a tökmagot honnét szedted össze?
Jó arasszal mindig le voltam maradva a többiektől, pedig igyekeztem. Állandóan rágtam, mint a ló, hogy megnőjek, de hiába. Elmentem a bálba is, amikor akkorára cseperedtem. Számba se vettek. A lányok nem szívesen táncoltak velem, mert nem lehetett a szemembe nézni. Én éppen akkora voltam, hogy akadt bőven látnivalóm, de ők átbeszéltek a fejem felett. A legények meg azzal biztattak, hogy eredj csak haza, kicsi Berci, mert apád megfeledkezik rólad, s új gyermeket csinál helyetted. A katonaságnál akkor voltam leg­elöl, amikor a szakasznak hátra arcot vezényeltek, s állandóan hergeltek, hogy olyan a rohamsisak a fejemen, mintha mosdótállal lennék leborítva. Az igaz, hogy előnyöm is volt, mert feleannyi idő alatt beástam magamat a lövészgödörbe, mint azok a nagy maflák.
Ahogy hazakerültem, addig forgolódtam a lányok körül, amíg az egyik igent mondott, s rövidesen meg­nősültem. A párom egy fejjel magasabb volt, mint én, de miután felhajtottam két-három deci monopolt, megvertem, akárcsak a rendes növésűek. Kezdett megjönni a tekintélyem. Úgy emlegettek a falubeliek, hogy Ki­csike, de hm... Különösen miután az adószedőt kidobtam a házból. Valami nyavalya miatt ágyban maradtam. Egyszer csak bejött.
– Apád hol van, fiacskám? – kérdezte. – Be­szédem van vele.
– Azt a hétszentségit! – kunkorodtam fel az ágyban. – Úgy vágom oda azt a széket, hogy Máriára vigyorodik.
Meg is teszem, ha gyorsan ki nem pucol, úgy nekitüzültem.
A termelőszövetkezetben nem mértek singgel. Olyan fontos vagyok, mint annak a rendje. Zsebre vágom bátran a huszonötöst, mint a többiek. Egy őszi napon fát hoztunk le az erdőből. Utána, szokás szerint, felhajtottunk a kocsmában. Késő este jött utánam az asszony.
– Gyere haza, kicsi Bercikém, mert elsül-fő a vacsora.
– Mit kicsibercikézel? – ugrottam fel, s lekentem neki egyet.
Szipogott egy kicsit, de nem hagyta annyiba. – Ülj szépen, mert a tyúk is vágott, s azt is megültettem.
Éppen nekihuzalkodtam másodszor is, hogy tisztességre neveljem, amikor felállott az asztaltól a brigádos, aki széltében akkora, mint én hosszában. Lefogta a kezemet.
– Nem jó hely a kocsma neked, kicsi Berci. Itt az asszony csak nyaggat, nem hagy békén. Gyere hozzánk. Van friss szilvapálinkám. Azzal lehet igazában mulatni.
A megtiszteltetéstől még az asszonynak is elakadt a szava, s hagyta, hogy össze­ölelkezve elmenjünk azzal a bolond brigádossal. Mert ha én tudom, mit forgat a fejében, a háza felé sem megyek. A marha mindenségit az ilyen embereknek!
Szalonnát faltunk. Úgy csúszott utána a szilvapálinka, hogy csak na. Elfogyott egy literrel, pedig én illendőségből kínáltattam magam. Így a vendéglátómra maradt az itóka nagyobb része. Bőgött is tőle, mint amikor a tehén két napig étlen marad. Egyszer csak vérben forgó szemekkel felállott.
– Asszony, hol a nyolcas húsőrlő?
Gondoltuk, fasírozottra szottyant kedve. Részeg embertől minden kitelik. Még segítettem is a feleségének. Felszereltük a masinát a konyhaasztal sarkára. Közben egyfolytában kacagtunk, de nem sokáig, mert a brigádos működésünk alatt bezárta az ajtót, s rám meresztette azt a – dühös – kutya szemit.
– Ez a kicsi Berci veri a drága jó asszonyt, aki a legjobb a brigádban, és utánajár a vacsorával még a kocsmába is. Én őkelmét most a nyolcas húsőrlőn áteresztem.
Olyant én még nem kergetőztem. Legalább tízszer körbetrappoltuk a konyhát, s levertünk, felborítottunk, ami mozdítható volt, mindent. A házigazda szerencsére erősen be volt állítva, s mindegyre nekifutott a falnak. Végül a felesége megszánt, s kinyitotta az ajtót. Arra még emlékszem, hogy lépcsőt nem ért a lábam, pedig ha jól megszámítjuk, van legalább öt. Valahogy hazavánszorogtam, de azóta még a kolbászhúst is a szomszédban őrli meg a feleségem. Nem bírom elnézni a házban sem a húsőrlőt.
Nem szép dolog, ahogy a kicsi emberekkel bánnak faluhelyen. Nem bizony!
1969. október 1.