Születésünk helyét sajátunkként fogadjuk el, mert itt kezdődik először öntudatlan, majd egyre tudatosabb létezésünk, ez lesz a szülőföldünk, mely a maga adottságaival, népével meghatározza életünket.
Az idővel való viszonyunk másféle, bár sorsunkat általános értelemben meghatározza a születés időpontja, sok minden tőlünk is függ: lehetünk ellenségei, együttműködői, sőt, barátai is az időnek. Mindez már életfelfogásunk hozadéka, hiszen az idő abszolút értelemben mindenkinek mindenütt és mindenkor egyformán telik, de nekünk, embereknek, tudatos lényeknek van egy különleges időértékelésünk is.
"Rohan az idő... megállítanám, de nem lehet..." – szól az ismert sláger, és mi is sokszor ismételgetjük ezt, csakhogy különböző színezettel.
Amikor a felnövő gyerekeket nézzük, büszkeséggel állapítjuk meg, hogy megnőttek, gyarapodtak testben, lélekben, tudásban, azaz jó értelemben telt el az idő. Ugyanakkor szomorúan állapítjuk meg, hogy felettünk is "eljárt az idő", azaz mi is annyival korosabbak lettünk.
Véget ér a szabadság, a vakáció, és bele kell törődnünk, hogy milyen hamar eltelt, de a szomorú percek óráknak tűnnek számunkra, egybefolynak, és valahogy nem akarnak múlni.
Az idő a magasságokba röpít, vagy mázsás súllyal nehezedik ránk. Van jó idő, rossz idő, vonzás és taszítás. Ez a kettősség szüntelenül befolyásol, hiszen életünk véges, csak relatív időnk végtelennek tűnően hosszú.
Az időérzékelésnek ez a fajtája az érzelmeinken átszűrt, szokásainktól, hagyományainktól, tudatossági és kulturális színvonalunktól befolyásolt, melyet egyénenként is különbözőképpen élünk meg és értékelünk. Ha ehhez még hozzászámítjuk az életkorunktól függő relatív időszámításunkat, hamar rájöhetünk, hogy az idővel tanácsos jó barátságban élni, hiszen ez nagymértékben befolyásolja közérzetünket, elégedettségünket, boldogságtudatunkat.
Időutasok vagyunk, szüntelenül csapongunk vagy vánszorgunk jelen, múlt és jövő között, és egyetlen lehetőségünk tartalommal kitölteni a rendelkezésünkre álló időt.