Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szem­ben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győz­tesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Er­délyországban, Széken, Mezőségben, Kalota­szegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken.
A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből.
Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra.
Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk.
Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek.
Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van.
Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.