Állami szinten azonban – ugyanezen tudós könyv szerint – a fogalom politikai jelentőséggel bír, hisz választásoknál, szavazásnál a többség a polgárok, vagyis a jogosultak összességének a helyébe lép. Tehát a többség határozata közakarattá lesz. A kisebbség pedig, bár szabadon élhet az alkotmányos eszközökkel, hogy álláspontjának a többséget megszerezze (sajtószabadság, gyülekezés, egyesülés stb. joga), de amíg ez nem következik be, véleményét, akaratát a közügyekben nem érvényesítheti.
A Magyar Katolikus Lexikon szerint a kisebbség valamely állam területén az állampolgári jogok birtokosainak olyan csoportja, mely az állam nemzeti jellegét meghatározó többségtől fajában, nyelvében, vallásában (vagy mindháromban) különbözik. Lehet szétszakított nemzetrész, melyet államalkotó anyanemzetétől erőszakos határmegvonással, kitelepítéssel, elűzéssel, népirtással idegen elnyomó fennhatóság alá kényszerítettek. Az elmúlt évtizedekben a kisebbségek az erőszakos beolvasztási kísérletek változatos formáit tapasztalták: állampolgárságtól való megfosztás, a nemzeti nyelvű oktatás megszüntetése, kiutasítás, kitelepítés. A századfordulón a skandináviai országok és a dél-tiroli kisebbségek példaértékű joggyakorlatát kivéve számos helyzet megoldatlan. Például a magyaroké Közép-Európában, az íreké Észak-Írországban, a bretonoké, baszkoké, korzikaiaké Franciaországban, a baszkoké Spanyolországban, az albánoké Koszovóban, a palesztinoké Izraelben, a kaukázusi népeké Oroszországban, a tibetieké Kínában, az indián őslakóké Amerikában stb.
Nem ragozom tovább az elméleteket, bár sokszor nem árt a dolgok pontosítása. A tiszta víz a pohárban gyakran valóban kijózanító erejű. Igyunk belőle egy kortyot, a fentieket úgyis bőrünkön érezzük mindannyian, mert valamilyen úton-módon mindannyian kisebbségben élünk. Mint magyarok, mint hívők vagy ateisták, mint nők vagy férfiak, a sor végtelen. A nap bármely percében adód­hat olyan alkalom, amikor azt tapasztaljuk, törpe minoritás az osztályrészünk, meg kell vívnunk a magunk kis harcát vagy a közösségünk nagy csatájának ránk eső részét. De – töb­bek közt – ez is hozzájárul edzettebb voltunk kialakulásához, jellemünk formálásához, gerincünk egészséges mésztartalommal való feltöltéséhez. Aki a diktatúrák alatt, a lágerekben, a gulagokban megőrizte emberségét, magyarságát, hitét, nem felejtette a templo­mot s az anyanyelvű iskolát, aki képes volt arra, hogy úgy szeres­se a rákényszerített Rodostót, hogy közben egy pillanatra se felejtse a maga Zágonját, az egy szál fából faragott bartóki királyfi ma is.
Anno a marosvásárhelyi egyetem orvosi szakára sem volt leányálom a bejutás a numerus clausus miatt, de azok többsége, akik ezt elvégezték – hála az oktatók drákói szigorának és igényességének is – megállták a helyüket, bárhová sodorta őket a sors szele. Most ismét viharfelhők gyűlnek, tornyosulnak a szép múltú intézmény egén. Ezért is e pár soros írás, mely ezúton is megszólítani szándékszik minden hajdan oda járót, bárhol is élne ma, emelje fel fejét és szavát, és mondjuk együtt: el a kezekkel, uraim, a magyar oktatástól! Így, tudatosan kisbetűvel írva, hisz az ilyen fajta, aki ilyet tesz, az nem Úr, csak úrhatnám.