(Mily gőg, mily biztonság – bármire hág
sárkányölők földjén a szarka-láb!)
Kevert, méreggel kevert századunk.
A nyelv? Nélkülözzön bár, nem halunk
bele oly könnyen, csak fiunk hitét,
családunk háromszéki örökét:
a hangsúlyt őrizzük, s a tiszta, ép
hallást – hol beolvasztók tüze ég.
Erdőkhöz láncolt, nádas vize
fölött levegő lélekhad. Hisz-e
a némaságban, s még meddig perel,
kinek apja, anyja már ott telel
a házsongárdi halhatatlanok
között? Sok kikezdetlen halott,
velük egy földben forgolódhatok.
Nem úgy, mint ők: egy fél fordulatot
sem tevő száguldozók messzire,
nincsen idejük hátranézni se
az élhetetlenekre, akiket
nem értenek már (megaztán minek?)
– szóltak volt bárha (vagy sírtak-e) rég
erdélyi boltív alatt egy igét.
S nyugat felől? Füves utakra száll
fantáziátlanul sok unt szabály,
ilyen közelről szinte fojtogat –
Védtelen végek, tűnő tájszavak!
az összerakhatatlan törmelék
(az emlékezet sem lesz soha ép),
nem a kalandorsors! – az Ázsiába
elhurcoltjaink: nyomuk a tajgába
veszett. Jaj, bár egy kőbe-álmodott
Julianus barát várt volna ott
rájuk! A vér rég megfeketedett,
a méz megapadt-romlott.
Mi lehet
mégis az a távoli csepp piros?
s nyelven az íz, mely mindent visszahoz?