Kolozsváron egy hétig állt a "bál", azaz a közművelődés és szórakozás, ki-ki kedvére választhatott az ifjúsági, gyermek- és családos programok között. Tömegeket vonzottak a sportrendezvények, a szabadtéri koncertek, fotó- és képzőművészeti kiállítások. A borkóstolóknak is volt bőven résztvevője, a Szent Mihály-templom tornyát is sokan látogatták, a városnéző sétákon a Fellegvár, a történelmi főtér és az Óvár nevezetességeit ismerhették meg az érdeklődők. A Házsongárdi temető, az Országos Levéltár és a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár szakszerű bemutatása valóságos ínyencségnek számított még azoknak is, akik korábban már jártak ott, a városnapi látogatás még vonzóbbá tette ezeket. Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem látogatják az emberek a múzeumokat, kiállítótermeket, könyv­tárakat, miért szükséges egy rendezvénysorozat programfüzetének lapján visszaköszönő felhívásnak megjelennie ahhoz, hogy elmenjünk például a Gyógyszerészeti Múzeumba, a Babeş–Bolyai Tudo­mány­egyetem viváriumát meglátogatni, a galériák, könyvtárak kapuján belépni? Említett okokból úgy gondolom, az immár második alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napok, miként a Múzeumok Éjszakája és más hasonló rendezvények a szórakoztatás mellett népnevelő jellegűek is.
A Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár 1990-ben kapta nevét, ám története 1859-ig nyúlik vissza, az akkor alapított Erdélyi Múzeum Egyesület bibliotékájához fűződik. Az EME saját gyűjteményét – tulajdonjoga fenntartásával – az egyetem használatára bocsátotta. A könyvtárat 1872-ben létesítették, egy időben az egyetemmel, mostani, (visszafogott) szecessziós stílusú főépületét 1909-ben avatták fel – meséli Gurka-Balla Ilona, az Egyetemi Könyvtár főkönyvtárosa, majd Kovács Eszter, az olvasószolgálat vezetője körbekíséri kis csoportunkat az épületben. A földszinti részen százéves gépekkel, tűvel és cérnával dolgozó könyvkötőkkel találkozunk. A módszer ugyanaz, mint száz éve, a technika itt semmit sem változott. Jól beváltak az eszközök, és minden korszerűsítés ellenére a leghatékonyabb most is a keményítős ragasztó meg a préselő. Külön szakember kezeli a betűkészletet, és a kötésnek is megvan a tanulható, ám bonyolult technikája. A könyvtár köteles letéti hely, ami azt jelenti, hogy minden, Romá­niában megjelent könyv, kiadvány, újság, folyóirat vagy bármilyen, nyomtatásban megjelent anyag minden számából ide is küldenek, amit a könyvtárnak rendszerezve tárolnia kell. Látogatásunkkor éppen ilyen újságokat kötöttek közös borítók alá. Az itt dolgozók nagyon segítőkészek, az érdeklődőknek szívesen elmagyarázzák a munkafolyamatot és a gépek működését.
Az első emeleten legérdekesebb, és igencsak hasznos gép a nemrégiben beszerzett A0-s szkenner (lapolvasó), mely lehetővé teszi nagyméretű könyvek viszonylag könnyű és kíméletes digitalizálását. A be­szkennelt képek pdf-formátumban jelennek meg a számítógépen, melyet egy karakterfelismerő programmal adatbázisba tudnak vezetni. Ennek az az előnye, hogy digitális formában könnyen kereshetővé teszik a szöveget, s mindezt anélkül, hogy minden lapozásnál a könyv rongálódna. Hátránya viszont az, hogy a nyomtatásban megjelent betűket olykor nem ismeri fel a karakterolvasó, ezért néhány szó kimarad, így a rákeresést sem teszi lehetővé. Ezen a részlegen minden méretű papírformának külön gépeket szereltek be, a számítógépes katalógus elsősorban az 1995 után állományba került anyagokról nyújt tájékoztatást, a többi kiadvány visszamenőleges feldolgozása folyamatban.
A könyvtár szintjein egyre feljebb haladva a kevésbé forgalomban lévő anyagokat láthatjuk. Míg a lenti, kiszolgálórészlegen olvasótermek, diákoknak és egyetemi professzoroknak külön kialakított és berendezett helyiségek, szabadpolcos konferenciatermek vannak, fent, a könyvespolcok rendezett sorai közt olyan egymásutániságban jelennek meg az olvasnivalók, amilyen gyakran elmozdíttatnak helyükről. A polcok szélében kis rakodóasztalként fungáló székek, a kikölcsönzött könyvek helyén kartoncédulák, a sorok végén pedig az északi fekvésű, a terem egyetlen oldalát kitöltő ablaksor húzódik. A termekben megfelelő a páratartalom és a hőmérséklet a könyvek tárolására, mindezt még szigorúbban ellenőrzik a levelek, kéziratok, régi könyvek és hasonló fontos iratok termeiben.
Az épület minden szintjén az eredeti bútorokkal találkozhatunk. Néhány új elem között rengeteg sötétbarna, üvegezett könyvespolc és fából készült kis fiók található. A székek, asztalok, faburkolatok és csillárok is mind eredeti fényükben mutatkoznak. Az egykori kis liftet is használják még, ezen küldözgetik a hallgatók kikérőcéduláit az emeletre. Van még keréken futó kis polc a karzati korlátokra szerelve, mely körbegurítható a terem másik végéig, s az egyik, talán legérdekesebb régiség a mai napig használt mikrofilmes vetítő és fényképező. Egész könyveket rögzítettek mikrofilmre, s fognak talán ezután is, főleg a legértékesebb dolgokat, hiszen ez olyan technikának bizonyult, amely nagyon hosszú idő múlva is visszaolvasható és maradandó, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igényel különösebb gépi szerkezetet, amely esetleg idővel kimenne a forgalomból, mint a mai digitális hordozók, amelyek akár három-öt éven belül is elavulhatnak. A mikrofilm visszaolvasásához legszélsőségesebb esetben elég egy fényforrás, egy gyertya és esetleg nagyítólencse, mely kinagyítja a képet.
A könyvtár kis kiállítással is készült a városnapokra olyan magyar vagy erdélyi vonatkozású könyvekkel, amelyek Kolozsvárhoz vagy az itteni könyvnyomtatáshoz kötődnek. A látogatás végén szórólapot kaptunk minden hasznos információval, elérhetőséggel, és búcsúzáskor még egyszer nyomatékosították, hogy a könyvtár nem csak az egyetemisták és nem csak a kolozsváriak előtt áll nyitva, hanem középiskolás kortól minden korosztálynak, lakóhelytől és származástól függetlenül.

Ferencz Anikó