Amikor a rendőrök közelébe értünk, egy civil ruhás férfi – aki a rendőrrel kedélyesen beszélgetett – utánunk kiált (magyarul): "Az ott milyen zászló?" Először azt hittük, hogy nem ismeri az angyalkás címert, ezért mosolyogva válaszoltunk neki, és tovább indultunk. Az egyén csak nem hagyta annyiban, kiabált utánunk, hogy ennek itt nincs mit keresnie, nem a miénk, AZ a miénk – és mutatott a színpad előtt felhúzott kék-arany-ezüst székely zászlóra. Kezdett bosszantani a dolog, hiszen mi Sepsiszentgyörgyről ünnepelni és kikapcsolódni mentünk a Perkőre, nem rendőrökkel haverkodó provokátorok kötekedéseit hallgatni. Odaszóltam neki, hogy hagyjon békén, én magyar állampolgár vagyok, úgyhogy az ő baja, mit gondol, és faképnél hagytuk, elindultunk a kirakodóvásár felé. Az illető (most már az autójából, a lehúzott ablakon kihajolva) megint belénk kötött – a rendőrök szeme láttára, füle hallatára –, azt üvöltözte, hogy takarodjunk keresztül a határon, és ott lengessük a magyar zászlót, itt nincs mit keresnünk. Akkor már nagyon zavart és felháborított a viselkedése, hiszen mi ezt az embert sosem láttuk azelőtt, nem szóltunk hozzá, nem provokáltuk, és nem értettük, hogy mi baja velünk, no meg a magyar zászlóval, ráadásul a nemzeti ünnepünkön.
Sajnos, nem jegyeztem fel az autója rendszámát, de remélem, magára ismer, és mélyen elszégyelli magát! Üzenem neki: én Székelyföldön születtem, és nem megyek át semmilyen határon! A magyar zászlónak pedig igenis helye van ezen a földön, nemcsak Perkőn és nemcsak Szent István napján, hanem életünk minden pillanatában!
Sántha Éva, Sepsiszentgyörgy