Fiatal szakmunkások százai-ezrei, a nehéz- és gépipar szakiskoláinak végzettjei és a csak munkahelyi kiképzésben részesültek döntöttek úgy elemi iskolájuk, 1–3 éves gyorstalpaló tanonciskolájuk birtokában, hogy az öntÅ‘dék, kovácsműhelyek, kohók tüze és a gépgyártás szerszámgépeit kezelÅ‘ marósok, esztergályosok, villanyszerelÅ‘k délelÅ‘tti váltása után délutánonként ceruzát, füzetet, tankönyvet vesznek szerszámkeményítette tenyerükbe. Nem kényszerbÅ‘l, saját lelkiismeretük diktálta elhatározásból.
A négyéves "erÅ‘ltetett menetet" vállalta 1959 Å‘szén a háború elÅ‘tt és alatt született nemzedékem is, akik a szentkeresztbányai vasüzemben kezdték szakmai pályafutásukat, többségük a helybeli Öntészeti-Kohászati-Bányászati Szakiskola végzettjeként. A Maros–Magyar Autonóm Tartomány leghíresebb ipari településén, az éra hivatalos elnevezése szerint a Vlahica-üzemi Vegyes Középiskola esti tagozatának elsÅ‘ induló osztályában az 1931 és 1942 között születettek körében eléggé változatos volt az életkor, a szakmai és a munkahelyi beosztás. De mindenikünk azzal a gondolattal indult, ha összeáll egy kötelezÅ‘ létszámú osztály, négy esztendÅ‘ teltével, azaz 1963-ban esélyünk adódik megpályázni az érettségi diplomát. Szakmánkat szerettük, hiszen mi választottuk, és a három-négy évenként lehetséges, úgynevezett kategóriavizsgákon léphettünk feljebb mesterségünk ranglétráján. Ha sikerült a komor és rideg mérnöki-mesteri bizottság áldását megnyernünk, magasabb fizetési besorolásba kerültünk.
Nem volt éppen tündéri álom a rendszeres óralátogatás, a fegyelmezett odafigyelés a munkahelyi fáradtság után. Voltak köztünk már családos, gyerekes apák, otthoni gazdasággal, háztájival rendelkezÅ‘ munkatársak is. De presztízskérdést csináltunk a továbbtanulásból, önmagunk műveltségének gyarapításából. Voltak, akik nem bírták a "gyűrÅ‘dést", és kimaradtak, többnyire a munkahelyi túlórázás, családi okok miatt. Mert felkészületlenül szégyelltek az ügyünket lelkiismeretesen felkaroló fiatal, a kolozsvári BabeÅŸ–Bolyai EgyetemrÅ‘l kikerülÅ‘ tanáraink szeme közé nézni a leadott anyag visszakérdezésekor. Igaz, kevesebb tantárgyunk volt, kevesebb óránk, mint a nappaliban tanuló tinédzser társainknak. De az érettségi tételek azonosak és a vizsga elÅ‘tti szigorú óvintézkedések is kötelezÅ‘en egyformák mindkét tagozaton. Bár még nem ismertük a maroktelefont, a mindentudó kis számítógépecskéket, az épület- és térmegfigyelÅ‘nek híre-hamva sem volt, de egyformán álltunk az idegen város idegen vizsgáztató bizottsága elÅ‘tt az arcunkról leolvasható S. O. S. segélyhívás rémült jeleivel. Néhányunk a kezünkben levÅ‘ mesterség biztonságának tudatával utasította el a táblánál állva, krétával kezében az ismeretlen tanárnÅ‘ szerény ajánlatát: "legalább kezdje el, próbálja meg..." Az évben nem, késÅ‘bb próbálkoztunk másodszor, és sikerült tetÅ‘ alá hozni négyéves munkánk lakóházát. Az esti líceum érettségi diplomáját elismerésként bevezették munkakönyvünkbe, és a magunk módján hasznosítottuk is. A középiskola hozzásegített a felismeréshez: az állandó olvasás, a folytonos önművelés kényszerérzése nélkül, "csak" a munkahelyen töltött idÅ‘ és családi életed mellett nem lehetsz nemzeted-néped javára egyetemi végzettséggel sem.
Hét évtized élettapasztalata íratta velem e biztató sorokat, s üzenem mind az 1117 újra próbálkozó háromszéki fiatalnak: nagyon óhajtom sikereiteket!