A magyarság lélekszáma a korai századokban

A fejedelmi had állandó katonaságból és fegyveresek kiállítására köteles társadalmi rétegek soraiból verbuválódott. Gar­dézi szerint, míg a lovasok némely része úgynevezett segélydíjas volt, "a többi oly vagyoni állapotban van, hogy saját költségükön látják el magokat a szükséges hadi készülettel, s így kísérik királyukat". Ibn Ruszta is tud erről: "Lovassága tízezer lovasból áll, akik közt vannak azok, akik állandó fizetést húznak, és olyanok, akiknek eltartását a király a gazdagokra rótta." Mindkét tudósítás arról számol be, hogy a kazár kagán támadó jellegű katonai expedícióin a zsoldosokat a kagán fizette, de rajtuk kívül még voltak, akik a saját költségükön hadakoztak. A kagán különböző adókat azért szedett be, hogy ebből a pénzből fizetni tudja a zsoldosokat. Gardézi és Ibn Ruszta fontosnak tartotta feljegyezni, hogy a gazdagok, a vagyonosak saját felszereléssel vonultak hadba. Ezért állíthatjuk, hogy szó sincs hirtelen összecsődített, minden fegyverforgatásra alkalmas férfi katonai mozgósításáról. Györffy György úgy látja, hogy a magyaroknál a kazárokéhoz hasonló módon történt a haderőszervezés. Szerinte a fejedelem válogatott lovas hadseregében "a középréteg, elsősorban a főemberek kísérete vett részt... Csak a vagyonos rendelkezett fölös számú lóval és fegyverrel, ami a hadba vonulást lehetővé tette."
Kristó nem fogadja el Györffy idézett megállapítását, azzal érvel, hogy a honfoglalás kori magyarságnál még nem alakult ki a társadalmi tagozódás olyan mértéke, mint a kazároknál. A magyar törzsek nem rendelkeztek olyan gazdasági háttérrel, amely lehetővé tette volna a fegyveres kíséret állandó jellegű fenntartását. Kitart amellett is, hogy a honfoglalás előtt és után, egészen a X–XI. századfordulóig a hadakozásokban "minden kétséget kizáróan a szabadokból álló társadalom férfi tagjai vettek részt. Minden fegyverfogható férfi egyszersmind katona is volt." Megálla­pítása részben igaz. Nagy veszély idején a védelmi harcokban valóban minden fegyverforgatásra alkalmas személy részt vett. Ilyen értelemben minden férfi egyben harcos is, de az arab források nem erről beszélnek, hanem arról, hogy a támadó hadjáratban a fejedelem milyen számú fegyveressel indul harcba. Kris­tó és más kutatók tévedtek, amikor a húszezer lovast úgy képzelték el, hogy az a hadsereg magában foglalt minden mozogni képes férfit, sihedertől öregig, tehát minden férfi harcos volt, de ott követték el a legnagyobb hibát, amikor e lovas hadsereget a nyolc törzs együttes haderejeként mutatták be. Az arab forrás ilyen értelmezése alapján terjedt el a szakirodalomban az a vélekedés, hogy a honfoglalók összlétszáma mindössze százezer fő lehetett. Kristó e kis lélekszám védelmében szembeszáll mindazokkal, akik félmilliós, illetve még ennél is több honfoglalói létszámot emlegetnek: "Ha 500 000-es honfoglaló magyarságot tételezünk fel, ez azt jelenti, hogy közülük csak minden 25. számított fegyverforgató lovasnak. A nomádokra nézve efféle arány nem alkalmazható." Példákkal igyekszik alátámasztani a kis lélekszámú honfoglalókról vallott felfogását. Az egyik kínai krónika alapján rámutat arra, hogy az ujguroknál minden három személyből egy katona volt. Analógia alapján következtethetünk: a magyaroknál is elképzelhető az, hogy minden öt személyből egy fegyverre fogható. Ezt senki, tehát e sorok írója sem vonja kétségbe. Arról lehet szó, hogy a törzsszövetség né­pének vándorlása, költözése idején, illetve ha a törzsszövetséget katonai támadás érte, minden fegyverforgatásra alkalmas személynek fegyverrel a kézben kellett harcolnia, köztük a nőknek is. Kiskoruktól fogva a leányok is lovagoltak, vadásztak, jól bántak a fegyverekkel, kiképzésben részesültek.
A törzsi hadak önállóak
A törzsi hadak önállóságának bizonyításával igazolható az, hogy az említett lovas hadsereg csak egy turk (magyar) törzs hadereje lehetett. Dzsajháni adatának téves értelmezése abban áll, hogy a szakemberek egy törzs helyett az egész törzsszövetségre gondolnak. E sorok írója azért sem fogadhatja el e gondolatot, mert tudja azt is, hogy a magyar törzsek az államalapítás előtti korban soha nem szerveztek közös, egységes hadsereget. Egyetlen adatot sem találunk arra, hogy a nagyfejedelem irányítása alatt valaha sor került volna a nyolc törzs haderejének együttes felvonultatására. Támadó jellegű hadjáratok idején a fejedelmek csak saját törzsük haderejét mozgósították. Ez a csatlakozott népekre is érvényes. Bíborban­született Konstantin csá­szár szerint 950 táján a csatlakozott kavar törzsek hadserege (is) saját fejedelmének engedelmeskedve harcol. Egy 881-ből származó feljegyzés beszámol a magyarok Közép-Európába szervezett egyik hadjáratáról. Ebből megtudjuk, hogy a Bé­cset ostromló magyarok mellett a kavarok külön hadtestben, vezetés alatt harcoltak.
A források alapján azt tapasztaljuk, hogy a törzsi fejedelmek a saját hadseregük irányítását soha nem engedték ki a kezükből. Még az államalapítás első évtizedeiben is saját fejedelmi udvartartással és hadsereggel bírt az erdélyi Prokuj Gyula és a Temes-vidéken uralkodó Ajtony is. Ez érthető, ha tudjuk azt, hogy a magyar honfoglalás idején, amikor rövid időre megszilárdult a magyar törzsszövetség központi irányítása, amíg Árpád volt uralmon, érvényesült a közös és átgondolt külpolitika, a katonai erők egységes felhasználása. Erre bizonyíték a 907-es pozsonyi csata, amikor a magyar katonai erők egyetlen irányítás alatt verték szét Nyugat-Európa egyesített haderejét. Árpád halála után a központi hatalom ténylegesen a nagyfejedelem törzsére korlátozódott, bár a nagyfejedelem, Árpád utódai formailag az egész törzsszövetségi állam vezetői is. Árpád halála után megfigyelhető a törzsi fejedelmi központok és hatalom újbóli megszilárdulása. Ismét a törzsi fejedelmek döntenek törzsük, uruszáguk megszervezéséről, irányításáról, katonai erejének felhasználásáról.
(folytatjuk)