Mert amíg vannak a világon néhányan, akik alig keresik meg a betevő falatjukat, én évente átlagosan egy háztartási alkalmazottat keresek. Társadalmi igazságtalanság, hogy vannak, akik kettőt, hármat, sőt, ennél is többet keresnek, ami a közösen termelt javak egyenlőtlen elosztását eredményezi, s ebből előbb-utóbb nagy perpatvarok fognak származni. Egyesek titkolják a reális helyzetet, nehogy felkeltsék embertársaik irigységét, s amikor megkérdezem tőlük, mennyit is keresnek, kitérő választ kapok.
– Hát, havonta kettőt, de abból az asszonynak alig viszek haza valamit, s azon is túlad rövidesen.
Egyszer beállítottam Birikével, de az asszony haladéktalanul vallatóra fogta.
– Előre tisztázzuk, mit is szeret, mert kellemetlen lenne, ha némi ízlésbeli különbségek miatt nem érezné otthon magát minálunk.
– Ó, én alkalmazkodó természet vagyok – válaszolta –, nekem tökéletesen mindegy. Hét elején szeretem a Jánost. Csütörtök, az kivételes nap, olyankor két-három fogáshoz ragaszkodom, vasárnapra pedig megfőzöm Töhötömöt, aki liftkezelő a harminckettes toronyházban.
– Rendben van, kedvesem – mondotta a feleségem közérthetően, amivel magas fokú politikai érettségről tett tanúságot –, de mi például imádjuk a sarvalt savanyú káposztát zsíros ételek mellé. Azt tudna készíteni?
– Azt nem.
– Ha megmutatom hogyan kell, akkor se?
– Akkor se – mondotta határozottan Biri, és elkezdte támasztani a helyi ipari vállalattól rendelt csempekályhát.
Hívtam egy mestert, aki megállapította, hogy a kályha nem szelel jól, lebontotta, és elvitte Birivel együtt, mert nem lehetett szétválasztani őket.
Vica magával hozta a népi együttest. Amikor hazajöttem, mindenütt ült valaki. Végre meguntam váltogatni a lábaimat, s tudakozódni kezdtem.
– Ki ül a spájzban a hecsedlis üvegen?
– A nagynéném unokaöccse.
– Na, és a virágállványon, a legkedvesebb kaktuszomon?
– Az a János bátyám kislánya.
– És aki éppen most kapaszkodik a csillárra, az ugyan biza kicsoda? – ropogtattam fojtottan a szavakat.
– Őt szeretem a legjobban – rajongott Vica –, az egyetlen ükunoka a családunkban. Na, gyere le, Gézuska, mert a bácsi ideges!
Kiki folyton mesélt. Állandóan mellettem tartózkodott, csípőre tette a kezét, és rázendített.
– Nálunk a faluban volt egy gügye ember. Egy éjjel azt mondja neki a felesége: "Eredj, Kari, nézd meg, mi a frász zajong úgy a tornácon. A kotló jött ki a kas alól, vagy az a kajtár macska trappol le s fel?" Visszajön a férj, s nyugodtan bebújik az ágyba. "Minden rendben van, anyjuk. A kotló tényleg leverte a kosarat, s kijött, de a macska éppen most eszi. Ne félj, ezután csend lesz, s tudunk aludni."
Viki volt az utolsó keresetem, de ő is elbúcsúzott, mert azt mondotta, szereti a falusi életet, s visszamegy lógondozónak. Ott prémium is jár, a kútban mindig van víz, s csak arra kell vigyázni, hogy ne álljon a rúgós lovak fara felől, amikor vakarja őket. Jobb, mint nálunk, mert itt akárhonnan nyúl a mosógéphez, az mindenütt rúg.
Teljesen borúlátó vagyok, annak ellenére, hogy az utóbbi időben ismét javult a helyzetem, s most már három háztartási alkalmazottat is megkeresek évente.

1971. október 31.