Azok a kisvárosok, amelyek nem feleltek meg az elvárásoknak, nagyközségekké alakultak át. Ilyen rangvesztés érte az itteni városok felét: Illyefalva és Bereck képtelen volt megfelelni a követelményeknek, és bele kellett nyugodniuk lefokozásukba.
A XIX. század hatvanas éveiben, amikor Orbán Balázs Illyefalván járt, a helység már elvesztette városias jellegét: "A város és falu együtt is oly csekély helységet alkot, melynél nagyobb s városiasabb küllemű elég van Háromszéken, de azért minden falusias kinézése s minden falu elnevezése mellett megkívánja és kívánhatja a városi címet, melyre szabadalmainál és vásárainál fogva is igényt tarthat." 1876-ban a széki különállás megszüntetésével és a vármegyei közigazgatás bevezetésével Illyefalva végérvényesen megszűnt város lenni. A városi rang elvesztése egyszerűen ment végbe, a helység maga kérte ezt, tekintettel csekély népességére és szerény anyagi erejére. Háromszék vármegye főispánja is támogatta a határozatot, mert szerinte Illyefalva jövedelme nem lenne elégséges a rendezett tanácsú városi ranggal együtt járó költségek fedezésére, másrészt a település nem rendelkezett elegendő, közigazgatásban jártas szakemberrel, akik az adminisztrációt és árvaszéki teendőket intézhették volna.
Hasonló sorsra jutott Bereck. Ebben az esetben a lefokozást későbbi időpontra napolták, mert Háromszék vármegye törvényhatósága türelmi időt engedélyezett Bereck számára városi rangja megőrzése érdekében. 1884-ben azonban az alispán kifejtette véleményét a település jövőjéről: "Tudja mindenki, hogy ott mind anyagi, mind szellemi téren szomorú állapotok uralkodnak. Ha ezek az állapotok jobbra nem fordulnak, nem marad egyéb, mint hogy Bereck nagyközség legyen." 1888-ban aztán bekövetkezett, amire mindenki számított, és aminek megváltoztatására sem anyagi, sem szellemi erőforrások nem álltak Bereck rendelkezésére. A vármegye törvényhatósági bizottságának 1886. évi határozata értelmében a belügyminiszter elrendelte Bereck rendezett tanácsú város nagyközséggé alakítását. A helyieknek az új körülményekhez való igazodását mutatja, hogy 1886-ban a városi képviselő-testület nem tiltakozott a lefokozási határozat ellen.
Az ország közigazgatási építményének hatékonysága időnként napirendre került, a tapasztalatok értékelésével, az önkormányzati vezetők javaslatainak felhasználásával az államigazgatás tökéletesítésére törekedtek. Ez történt 1880 november végén, amikor a belügyminiszter hívott össze országos értekezletet egy készülő törvényjavaslat megbeszélésére. Az értekezlet résztvevői egyetértettek azzal, hogy az önkormányzati rendszer bizonyos tekintetben javításra, módosításra szorul. Többek között szóba került a vármegyék kiterjedés és népsűrűség szerinti besorolása egytől négy osztályig. Háromszék vármegye Csík, Udvarhely és Brassó vármegyével együtt az utolsó értékcsoportba került. Egyébként Háromszék vármegye az országos rangsorban a 65 közigazgatási egység közül a 45. helyet foglalta el. Az értekezleten Potsa József főispán is részt vett. Kifejtette: a vármegyei autonómia híve, de csak addig a határig, amelyet a parlamentáris rendszer engedélyez. A főispáni hivatal kapcsán megjegyezte, hogy aki ellenőrzési jogát gyakorolni kívánja, nem lehet a főrendi ház tagja. A megyei bizottságokból a községi jegyzőket kizárta volna, mert azok amúgy is nagyon elfoglaltak a mindennapi teendők ellátásával.
1891-ben ismét terítékre került a vármegyei önkormányzat hangsúlyosabb érvényesítésének kérdése. A képviselőház tavaszi ülésszakán a közigazgatási bizottság az önkormányzat rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásába kezdett. Két ellenvélemény fogalmazódott meg a vármegye reformjáról szóló törvényjavaslattal kapcsolatosan: az egyik, hogy a közszabadságokat támadja meg, a másik, hogy a helyi autonómia ellen irányul, és ilyen értelemben a főispánok úgymond zsarnokok lesznek, gyámságuk alá helyezik a vármegyék önkormányzatiságát.
1891. február 7-én Baross Gábor kereskedelmi miniszter a vármegyei önkormányzat bővítéséről szóló törvénytervezet kidolgozásának alapelveiről tartott tájékoztatást. A tervbe vett reform sikere, a hatósági közegek célszerű szervezésén kívül, az önkormányzat határainak helyes megvonásától függött. A fennálló közigazgatási rendszer az önkormányzati testületekre – köztük a vármegyékre – azok erejét és képességeit meghaladó oly feladatokat hárított, melyek teljesítése az államnak lett volna a kötelessége. E hiányosságon kívánt változtatni a kormány, amikor a vármegyék önkormányzati hatáskörének megállapításánál – egyrészt tekintettel a hagyományos történeti fejlődésre, másrészt az állami érdekek figyelembevételével – olyan tevékenységi keretet javasolt, melyen belül egyes politikai jogok gyakorlása mellett a helyi érdekeket minden téren sikeresen gondozhatták és fejleszthették. Az önkormányzatot az állami közigazgatás keretébe tartozó teendők ellátása alól felmentené, hogy egész erejét saját feladatainak, a helyi érdekek szolgálatának szentelhesse. Részükre továbbra is fenntartják azt a jogkört, hogy közérdekekkel, de országos ügyekkel is foglalkozhatnak, azokat megvitathatják, azokra vonatkozó megállapításaikat szabadon kifejthetik, ezeket a törvényhatóságok egymással levél formájában, a kormányzatnak pedig felterjesztés alakjában közölhetik, s kérvényt intézhetnek közvetlenül a törvényhozás bármely házához. A kormányhoz való folyamodást viszont csak olyan rendeletek esetében engedélyezné, melyek a törvényhatóságok önkormányzati hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoznak. A javaslat fenntartja továbbra is azt a lehetőséget, hogy a törvényhatóság a törvényhozáshoz is kérvényt intézhet, ha egy bizonyos rendeletet törvénybe ütközőnek tekint, vagy a helyi viszonyok miatt célszerűtlennek tartja azt. A javaslat szerint nem minden költségvetési, számadási vagy vagyonelidegenítési eset szorul ezután belügyminiszteri jóváhagyásra, hanem a decentralizáció elvénél fogva bizonyos esetekben a főispán is határozhat ezek felől. Az újító szándék értelmében a vármegyéknek a közgazdasági, közművelődési és jótékonysági célokra az addigi három százalékkal szemben öt százalékos pótadó kivetésére adott felhatalmazást. A törvénytervezet a vármegyéknek szabad kezet biztosított, hogy bármely más célra ezen kívül is pótadót vethessenek ki.