A diktátorok sokszor nemzeti hősként indulnak, vagy igyekeznek menet közben azzá válni. Fiatalon lett nemzeti hős Hitler és Mussolini is, és csúnya véget értek, akár Kadhafi. Hitlernek még sikerült öngyilkosnak lennie, és elégettette magát, de Mussolinit meggyilkolták, majd fejjel lefelé felakasztották, pedig előtte úgy istenítették, mint egy földre szállt megváltót.
Kadhafi is nagy hazafi volt 1969-ben, amikor csendes, vértelen katonai puncsba fojtotta Líbiában a királyságot, és elűzte Idris királyt. Akkor mindössze huszonhét éves volt. Ha az ember ilyen korán kezdi, akkor sokra viheti. Tudta, hogy kenyér és cirkusz kell a népnek. Kenyér lett az olajból, a cirkuszt úgy biztosította, hogy például száműzött az országból húszezer olaszt, és megengedte a nyilvános akasztások közvetítését a televízióban. 1977-ben meghirdette a népi forradalmat, és megalakult a Líbiai Arab Népi Szocialista Dzsamahirija. Engedélyezte azok meggyilkolását, akik a líbiai földi paradicsomból külföldre szöktek. Hazafisága abban is megnyilvánult – mint sok önkényuralkodónak –, hogy eltetette láb alól vélt vagy valós külföldi és belföldi ellenségeit. Emberei lelőttek egy angol rendőrnőt és két repülőgépet, egyet a skóciai Lockerbie, egyet a Szahara felett, összesen 400 utassal a fedélzetükön. Odahaza viszont elrendelte 1100 fogoly lelövését. Aztán kissé megszelídült, nem fenyegetőzött többé, és 2,7 milliárd dollár kártérítést fizetett mint a (volt) katonatiszt a lockerbie-i áldozatok hozzátartozóinak. Volt, miből, mert volt olaja. 2006-ban ellenségei kezdték megszüntetni a Líbia elleni szankciókat. Úgy nézett ki, hogy már minden rendben Líbiában, mikor az arab tavasz fuvallatai – a lázadások – oda is elértek. Sajnos, az uralkodást ő sem tudta abbahagyni, akár a többi zsarnok. Pedig pénze lett volna elég. Csendben elhúzhatott volna egy csendes kis szigetre a Csendes-óceán szigetvilágába. Élt volna boldogan, amíg meg nem hal, akár Sztálin, aki természetes halállal, ágyban, párnák közt lehelte ki sötét lelkét.
Majdnem mi is így jártunk a mi diktátorkánkkal, Ceauşescuval. A diktátorok zöme ugyanis nem akar természetes halállal meghalni. Ezért le kell lőni. A Kárpátok Géniusza is nemzeti hősként indult, amikor szónoklással megvédte Romániát 1968-ban az oroszoktól, akik akkor Csehszlovákiát rohanták le. Ez a hőstette roppantul tetszett a népnek, Amerikának és a művelt Nyugatnak. Ez utóbbiak időnként támogattak más diktátorokat is, nem csak őt, amíg érdekeik úgy kívánták. Végül is az üzlet, az üzlet, a pénznek nincs szaga, és az olaj pénzt hoz. A pénz miatt, amit Kínától kap, már nem olyan finnyás Amerika sem az emberi jogok be nem tartása miatt. Máshol, ahol a diktátorokat és a diktatúrát megunja a nép, vagy például van egy kis remény olajat szerezni, szívesen besegítenek megbuktatni egy diktátort, és oda az olajért cserébe demokráciát akarnak exportálni, ami esetleg nem is nagyon kell az érintetteknek.
Akár most Irakban.
