A gyakorlat azt igazolja, hogy nincs is szükség a nagy költekezésre, hiszen az állatot nem kell félteni a hidegtől, és nem szükséges drága istállóhelyek építése. Sok, a mienkhez hasonló éghajlatú országban az állatokat egyszerű, nyitott telelőhelyen (telelőkarámban) tartják, amelynek esetleg egy része fedett, hogy az állatok behúzódhassanak a havazás vagy az eső elől. A széltől, huzattól való védelemre egyszerű, két méter magas, fából vagy földtúrásból épített falat használnak. A telelőkarámokban az állatok nagy mozgásteret igényelnek, ezért egyedenként, korcsoporttól függően 50—150 négyzetméter szükséges. Ilyen telelőkarámokat a legelőn is ki lehet alakítani. Ahol kiépített telelőhelyeket használnak, ott is egyszerűek, csak három oldalról zárt, tetővel ellátott, színszerű építmények. Előtte mindig kifutókarámot és külső etetőteret találunk. Itt a csoportok nagysága az épület adottságától függ, mert az állatok 4—5 négyzetméteres fedett és 20—25 négyzetméteres karám-alapterületet igényelnek.

A húsmarhatartás gazdaságosságának másik fontos alapja az olcsó, de az igényeket kielégítő takarmányellátás. A tehenek és a növendékek téli takarmányszükségletét a gyepterületek előre kijelölt részéről betakarított széna és tömegtakarmányok (kukoricasiló, fűszenázs), a melléktermékek (szalma, kukoricaszár, répaszelet, apró burgonya) és a téli legeltetés (a későbbiekben lesz szó róla) számára megfelelően előkészített legelők biztosítják. A téli tartás és takarmányozás megkezdését és kivitelezését az állomány kondíciójának állapota határozza meg, ezért nagyon fontos a késő őszi legeltetés jó megszervezése, alkalmi legelők (silótakarmány-tarlók, kukoricaszár-maradványok) kihasználása a jó erőnlét megtartására. Téli időszakban a felnőtt állatokat naponta kétszer etetik. Történtek próbálkozások az étvágy szerinti (ad libitum — mindig tele jászol) etetésre is, de ez a megoldás komoly takarmányveszteséggel járt, és az anyatehenek túlságosan elhíztak, ami nem kívánatos. Viszont a borjak takarmányozását igény (étvágy) szerint kell biztosítani.

A takarmányok tárolásánál figyelembe kell venni a telelőhelyek elhelyezkedését, a takarmánykiosztás technológiáját, eszközeit, hogy az minél kevesebb gépi és élőmunka-ráfordítást igényeljen. Az anyatehenek téli takarmányadagja egy 650 kg-os tehénre számolva napi 25 kg silókukorica, 6 kg réti vagy dombvidéki széna és 4 kg takarmányszalma. Vagy: 15 kg siló, 15 kg répaszelet, 6 kg széna és 6 kg szalma összetételű adag teljesen fedezi a téli napi szükségletet. Fontos a takarmányok táplálóanyag-tartalmának pontos ismerete ahhoz, hogy az állatok tápanyagigényének kielégítéséhez meg tudjuk határozni az adagot. Nagyobb adagú tömegtakarmány, pl. répaszelet etetésénél gondoskodni kell az állatok szárazanyag- és nyersrostigényének pótlásáról az emésztési és szaporodásbiológiai rendellenességek elkerülése végett. A tápanyagigény természetesen változik a szaporodásbiológiai fázistól függően. Az ellések beindulása, az elletést követő időszak a legjobb takarmányellátást igényli a tejtermelés növelése érdekében.

A tenyészbikák téli adagjában kétféle összetételű receptet is alkalmazhatunk: 14 kg réti széna és 5 kg gazdasági abrakkeverék vagy 20 kg silókukorica, 8 kg réti széna és 5 kg abrak. A növendék üszőknél a hét hónapos választási kor után 15—20 kg silókukorica, 2—4 kg széna és 2 kg gazdasági abrak etethető. Ez utóbbiak ajánlott tenyésztésbe vételi kora a 18—24 hónap, a megfelelő élőtömeg eléréséhez átlagosan napi 700—800 gramm súlygyarapodás elégséges. Nö­vendék és felnőtt állatoknál egyaránt folyamatosan gondoskodni kell a szükséges ivóvízmennyiségről, nyalósóról, valamint az ásványi anyagok és a vitaminok pótlásáról. A melléktermékek (répaszelet, leveles répafej, kukoricaszár) csak a felnőtt állatok takarmányozására használhatók. Ügyelni kell a betárolásnál és a felhasználásnál, hogy a takarmány földmaradványtól mentes legyen. A szükséges szárazanyagigényt magasabb adagú szénával, takarmányszalmával pótoljuk. Ellési időszakban lehetőleg ne etessünk melléktermékeket.