Közel négy év képzés után, tisztábban látva a dolgokat úgy vélem, hogy a drámajátékok révén még inkább megerősödött Istenben való hitem is. Szüleim úgy neveltek, hogy minden vasárnap a templomban illik lenni, alvás előtt imádkozni kell, és mindig köszönjem meg Istennek, hogy élek. Míg nem voltam drámaosztályos, illemből imádkoztam és jártam templomba. A drámajátékok folyamatosan segítenek közelebb kerülni Istenhez, akit most már nem csak illemből ismerek.
Hogy van-e köze egymáshoz drámajátéknak és hitnek? Nem tudom, de azt igen, hogy nekem mindkettőhöz közöm van, és egyik nélkül nem érezném és tudnám magaménak a másikat. A figyelemfejlesztő gyakorlatoknak és a vallásnak bizonyára nem sok közük van egymáshoz, de mindkettőnek hasonló a célja: a figyelem, figyeljek magamra és társaimra.
Nagymamám sokszor megkérdezi tőlem, miért nem járnak templomba a fiatalok? Erre én azt válaszolom: mert nem köti le a figyelmüket (én is tapasztaltam ezt...) az istentisztelet vagy a szentmise. Lehet, hogy nem elég lelkes a pap bácsi? Netán elavult módszerei vannak? Vagy a fiatalságot nem érdekli a vallás? Mindhárom lehetőség fennáll.
Szerintem a kulcs az, hogy a jelenben kell élni, és új módszereket kell találni. Ezen nem azt értem, hogy a vallást át kellene írni, a miatyánkot tapsikolva, körben táncolva kellene mondani. A fiatalok vallás iránti érdektelenségéről az egyház is tehet, mert értéket kellene teremtenie, tanítania kellene. Az embereknek természetes szabad akaratuk van, eldönthetik, hogy vasárnap reggel a szombat esti bulizást pihenik-e ki, vagy templomba mennek. Tudni kell, hol a határ, mivel meddig szabad elmenni. Mert egészségesen élni nem csak azt jelenti, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget eszünk. A világban meg kell találni a középutat, amivel nem ártunk sem társainknak, sem magunknak, miközben értelmet adunk életünknek.

Ráduly Réka