De szívesen olvastam és olvasom az életrajzokat is, bár az ily megismerés útján a kétely a vándorbotom. Mennyire igaza van Jungnak, amikor visszaemlékezéseinek Prológusában így vélekedik: ,,Életem külső dolgainak emléke nagyrészt elhalványult vagy szertefoszlott. (…) A külső körülmények nem pótolhatják a belsőket. Ezért szegény az életem külső eseményekben. (…) Magamat csakis a belső történések felől érthetem meg." A tudósok ritkán írnak ,,önéletrajzot". Az ő önéletrajzuk a felfedezés.

Manapság sok önéletrajz születik. Hozzám közel állók engem is erre szeretnének rábírni. Édesapám a maga küzdelmes életéről — úgymond a börtönben sínylődő fiai okulására — amolyan családi-társadalmi ihletettségű önéletrajzot hagyott hátra. De ebben is kevés az, amit Jung többre tart: belső világunk történései. Igen, valóban ezek építik, csiszolják, tökéletesítik személyiségünket abból a nyersanyagból, amit a szülői gének örökítettek át, s amelyben benne van sok-sok apai-anyai nemzedék hagyatéka. Valamint az, amit rövidebb-hosszabb életünk során magunk adunk hozzá.

Örök témája a neveléstudománynak, az antropológiának, a szociológiának: mi a több, mi a meghatározóbb — az öröklött képességek, avagy a tanultak? Ez utóbbiban vajon milyen szerepe van közvetlen környezetüknek, az iskolának, a családnak, a társadalomnak?

Egy — a lélektan iránt is fogékony — biológus belevághat erről fennhangon gondolkozni?