Az Őrző tőlünk messzi, távol áll,

de mégis közel. Hol van a határ?

Az eszmék árnya arcunkra vetül.

Megyünk az úton. Többen? Egyedül

vagyok mégis, csak áltatom magam?

Valaminek már, tudom vége van.

Elveszünk. Körénk hull a sivatag.

Már nem segíthetsz. Nincsenek szavak,

amelyek arcod onnan visszalopnák,

foglyául ejtett már az égi ország.

Tizenhét éve immár, hogy kitűntél

körünkből. Sokat változott a színtér

azóta. Tudom, nincsen már remény,

hogy visszatérjél, elrabolt a fény.

Csak álmainkban kísértesz. A hangod

hallom néha és látom még az arcod.

És kezed, ahogy poharad fogod,

vagy a szikédet. Az égi vándorok

betegek-e, láz veri le őket?

Operálsz-e még? A reménykedőket

vigasztalod-e? Nők vannak-e ott?

Milyen neműek az angyalok?

Lehet-e szerelem nélkül élni?

A másvilágon, mondd, szoktál-e félni?

Mivel kötöd le magad, lidércként

kerengve Erdély felett, égi fényként?

Hogy látod ott túl, lesz-e háború?

Jöhet-e még a derűre ború?

Vagy most már minden változatlanul

így marad? Szól-e hozzátok az Úr?

És egyáltalán, milyen ott a rendszer?

Ha kitűnt, mivé változik az ember?

Sok kérdés, tudom, válaszod várom,

míg találkozunk a túlvilágon,

a mennyei Súgás asztalánál.

A poharad, itt, régóta reád vár.

Helyedre tegnap, senki le nem ült.

Mogorván néztük poharad s az űrt,

ami hiányod után ránk maradt.

Mi vagy te most? Kék fény? Szellemalak?

De akárki vagy, most láthattál minket.

Hallhattad szavunk, nevetésünket.

Nélküled, Zsiga, unalmasabb minden.

Eső seper át most a nyári kerten.

Összébb húzódunk, ázó magyarok.

Már nem tart soká. Jövünk. Várjatok!

Tizenhét éve nem iszik,

vár a rumos pohár,

Darkó Zsiga törzsasztalán,

lobog egy régi nyár.