Behajtja Matyi a tizenhat libát a döbrögi vásárra.
Jön a földesuraság, s kérdi Matyitól:
– Hogy adod a liba párját, te fickó?
– Két máriásért – felelt Matyi.
– Mit, két máriásért?! Elég azért egy is.
– Nem bizony – mondta Matyi. – Két máriáson alul a királynak sem adom.
– Nem-e? No, majd mindjárt adok én neked két máriást.
Azzal intett a pandúroknak, behajtatta mind a tizenhat libát az udvarára, ott Matyit lekapták a húsz körméről, s jó huszonötöt vágtak rá.
– Most mehetsz haza – mondta a földesúr.
– Hát a pénz? – bőgött Matyi.
– Nem volt elég? Húzzátok le még egyszer!
Másodszor is lehúzták Matyit a deresre, s jó huszonötöt vágtak rá. Mikor Matyi a második huszonötöt is megkapta, amint ment kifelé, visszafordult s megfenyegette az uraságot:
– Jegyezze meg az úr, hogy háromszor veri ezt Ludas Matyi vissza!
A földesúr nagyot kacagott. Egy szikrát sem törődött Matyi fenyegetésével.
Telt-múlt az idő, eltelt több esztendő. Ma­tyiból nagylegény lett, megváltozott egészen. Egyszer hallja, hogy a földesuraság kastélyt épít. Mit gondol, mit nem, felöltözik ácsmesternek, bemegy a városba, egyenesen a földesúr udvarába, s ott elkezdi méregetni, vizsgálgatni a szarufákat, a gerendákat, s közbe-közbe csóválgatja a fejét. Odamegy a földesúr és megszó­lítja:
– Mit nézeget az úr ezeken a fákon?
– Engedelmet kérek – mondja Matyi –, én külországbeli ácsmester vagyok, sok országot bejártam, sok házépítést láttam, magam is építettem vagy százat, szebbnél-szebbeket, de azt mondhatom az úrnak, hogy ezek a fák nem valók erre a kastélyra. Különb fák kellenek ide.
– Hiszen ha csak ez a baj – mondja a földesúr –, vannak az én erdőmben szebbnél szebb fák, majd válogatunk azokból.
Mindjárt kirendelt száz fejszés embert a földesúr, ő meg Matyival hintóba ült, úgy mentek az erdőbe, hadd lássák színről színre a fákat.
Matyi rámutat erre a fára is, meg arra is, hogy ezt lehet vágni, azt nem lehet vágni. Nekilátott a száz fejszés ember, vágták a fákat, hogy csak úgy döngött-zengett az erdő. Azt mondja Matyi egyszer:
– Uram, itt igazán szép fák vannak, hanem még azt a fát nem látom, amelyikre legnagyobb szükség volna.
– Gyerünk beljebb az erdőbe, hátha ott találunk.
Bemennek ketten az erdőbe, jó messze, s mikor már annyira eltávolodtak az emberektől, hogy a fák roppanását is alig lehetett hallani, megáll Matyi egy fa előtt, nézi, vizsgálja, aztán a homlokára koppint, két karjával átkarolja a fát.
– Na – mondja –, azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön csak az úr, ölelje át maga is.
Odamegy a földesúr, átöleli a fát. De Matyinak sem kellett egyéb, hirtelen összekötötte a földesúr kezét, s akkor aztán egy jó husánggal éppen ötvenet vágott rá.
Mikor az ötvenet rászámlálta, nagyot kacagott:
– Nem vagyok én ácsmester, úgy tudja meg az úr. Ludas Matyi az én nevem! Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Jegyezze meg jól, hogy még kétszer megverem!
Azzal otthagyta a földesurat, s hazament.
Az eltángált földesurat csak estefelé találták meg az emberei. Belebetegedett a verésbe, de úgy belebetegedett, hogy a doktorok nem tudták már, mit csináljanak vele.
Hívattak mindenfelől csodadoktorokat, de egy sem tudta meggyógyítani. Meghallotta ezt Ludas Matyi. Felöltözött doktori gúnyába, felment a kastélyba, s jelentette magát, hogy ő külországbeli csodadoktor, s jó pénzért meggyógyítja az uraságot. Megörültek Matyinak, vitték be az urasághoz. Azt mondta Matyi:
– Egy nap alatt meggyógyítom az urat, csak ahány embere van, menjen mind az erdőbe, ott ilyen meg olyan csodafüveket találnak, amennyit csak leszedhetnek, szedjék le, s hozzák haza. A többi az én dolgom.
De bezzeg küldte a földesúr az embereit, még a gyerekeket is. Egy lélek sem maradt a háznál.
Hiszen csak ez kellett Matyinak. Elő a pálcát, s megrakta a földesurat amúgy magyarosan.
– Nem vagyok én csodadoktor. Ludas Matyi az én nevem. Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Még egy verés hátravan. De ne búsuljon, azzal sem maradok adósa.
Telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, el kettő, még annál több is. Ludas Matyi a városnak még a tájéka felé sem nézett. Hanem mikor már mindenfelé kezdték felejteni a dolgot, fölöltözött lókupecnek, s elment a döbrögi lóvásárra. Jár-kel a vásáron, hallgatja, amint alkudoznak az emberek, meg-megáll ő is egy-egy ló előtt, alkudozik. Egy­szer úgy fél füllel hallja, hogy egy embernek két szép lova van, de nem tudja eladni, mert mind a kettő kehes. Odamegy Matyi, s mondja az embernek:
– Hallja, atyafi, én megveszem a kend lovát, de csak úgy, ha a döbrögi földesúrnak, mikor kijő a városból, odakiáltja: én vagyok Ludas Matyi!
– Hiszen ha csak ez a kívánsága, azt szívesen megteszem – mondja az ember.
Egyszeribe megalkusznak, kezet csapnak. Matyi megveszi a lovakat. Már a vásár el is széledt, jő a döbrögi földesúr hintón.
– Ahol ni – mondja Matyi –, ott jön a földesúr. Kiáltsa oda neki: én vagyok Ludas Matyi! De aztán szaladjon, ahogy csak tud.
Odaáll az ember a hintó elé, s nagyot rikkant:
– Én vagyok Ludas Matyi ! – s azzal megfutamodik.
– Hamar, hamar! – kiált a földesúr a kocsisnak meg a hajdúnak. – Fogjátok ki a lovakat, üljetek rá, s hozzátok vissza azt a gazembert.
Amint a kocsis meg a hajdú lóra kerekedett s az ember után iramodott, Matyi is ott termett a hintó mellett, s megrakta a földesurat harmadszor is becsületesen. Azzal illa berek, futott, s úgy kiáltott vissza:
– Én vagyok Ludas Matyi, nem az az ember! Ugye, beváltottam a szavamat? Harmadszor is megvertelek a ludakért!
Ha Matyi a földesurat még egyszer megverte volna, az én mesém is tovább tartott volna.