Az pedig már a cinizmus netovábbja, hogy fel­szó­la­lá­sában üdvözölte az "arab tavaszt", felajánlva Romá­nia segítségét és tapasztalatát a béke helyreállítására a térségben.
Nem ért volna el az utca hangja a Cotroceni-palotáig? Ennyire magabiztos lenne az államfő, hogy szóra sem méltatja a tiltakozáshullámot? Alattvalói – a szolgalelkű Emil Boc és néhány minisztere – legalább próbálják csillapítani a kedélyeket, ígérik, ezentúl szóba állnak a szakszervezetekkel, a civil szféra képviselőivel, az ellenzék vezetőivel, mindazokkal, akiket ez idáig semmibe vettek. Igaz, késeinek bizonyulhat a kormányzók álságos igyekezete, a tüntetők java része kiábrándult hatalomból, ellenzékből, szakszervezetekből egyaránt, általános a csalódottság, az elkeseredés, amit nem lehet egyik napról a másikra látszatintézkedésekkel orvosolni. Márpedig ennél többre egyelőre nem hajlandó a hatalom, Raed Arafat államtitkári tisztségbe való visszahelyezésével, a rendkívüli parlamenti ülésszak összehívásával, mímelt párbeszéddel remélik csitítani a népharagot, tévedéseiket azonban nem ismerik be, sértegetik a tiltakozókat, vádolják az ellenzéket, és arra a politikai megoldásra sem hajlanak, amely szakértői kormány kinevezéséről szólna.
Tegnap megmozdulni látszott Sepsiszentgyörgy is, ha nem is oly sokan, de több százan kiáltották, panaszolták, elegük van, nem bírják – senki nem figyelt rájuk. És ez bizony már nem politikai taktikázásról szól. A társadalmi feszültség elérte a kritikus pontot, legyintéssel, gőggel, félrevezetéssel viszonyulni az emberek gondjaihoz nemcsak felelőtlenség, de végzetes tévedés lehet. Nem csupán az államfő és a nagyobbik kormánypárt, hanem a mellette hűségesen kiálló RMDSZ részéről is.