Ami különös, alig emlékeztem rá, de barátaim tudták, hogy napra pontosan harminc évvel ezelőtt jártam a Kászoni-medencében. De ez csak most derült ki számomra. Akkor titokban jártunk ott, ami azt jelentette, hogy nem volt szabad felkeresni senkit magyarországi magyarnak, s ha igen, jelenteni kellett, ha nem, az súlyos büntetéssel járt! Ez most jutott eszembe, amikor Kászonaltízben (Nagykászonban) a plébániával szemben megálltunk. Akkor nehezen nyílott ki a kiskapu, sokáig nem is akart beengedi a plébános, de amikor valahogyan tudtára aduk, hogy könyveket (Bibliát) hoztunk, amit át kellett csempészni, óvatosan körülnézett, és beengedett. Aztán hosszan ecsetelte sorsát, sorsukat, amit ismerünk és tudtunk. Segíteni keveset tudtunk – hivatalosan semmit – de ezt a keveset megtettük.
Az első Régizene Fesztiválon voltunk Csíkszeredában – most, 30 évvel később is –, és magam sem tudom, hogyan, átmentünk egy napra a Kászonokba. (Visszafelé egy vontató vett fel pótkocsijára.) Nekem Kodály Zoltán miatt volt fontos látni és fényképezni ezt a tájat, ezeket a falvakat. Ugyanis Kodály Zoborvidék után 1910-ben Erdélyben, Csík megyében akadt a másik jelentős és fontos gyűjtőterületre. 1912 tavaszán ismét Csíkban találjuk: a Kászoni-medence öt falujában (Kászonújfalu, Ká­szonfeltíz, Kászonaltíz, Kászonimpér, Jakabfalva) Zoborvidékhez hasonlóan gazdag daltermő vidékre lelt. "Budapestről Párizsba rövidebb az út, mint Kászo­n­új­faluba" – írta egy 1927-es kis tanulmányában. "Én is előbb jutottam el Párizsba, mint Kászonba, de még elég jókor megtudtam, hogy itt is van annyi keresnivalónk, mint ott." Sőt, a példa mutatja, hogy némelykor több is. Vagy: kinek van, kinek nincs. Kodálynak Csíkban, a Kászoni-medencében volt, mit keresnie.
A rengetegből csak néhányat emelnénk ki. Itt gyűjtötte – többek között – a Kelemen kűmíves 36 (!) versszakos változatát (erről külön tanulmányt írt), a Virágok vetélkedését, a középkori "certamen" (vita) műfajának népi változatát. Csak utalok rá, hogy az alábbi szövegben szereplő virágok mindegyike valaha jelképes értelmű virág volt: közvetve Krisztus-szimbólum.

A búzamezőben Háromféle virág.
A legelső virág A szép búzavirág.

A második virág A szép szöllővirág,
Az harmadik virág A szép székfűvirág.

Felele nékie A szép búzavirág:
"Szebb vagyok, jobb vagyok Annyival náladnál,

Mer ingémét visznek Az oltári helyre,
Ott ingém neveznek Jézus szűnt testinek."

Feleli nékiék A szép szőllővirág:
"Szebb vagyok, jobb vagyok Annyival náladnál,

Mer ingémét visznek Az oltár szégibe,
Ott ingém neveznek Jézus szént vérinek."

Felele nékik A szép szekfűvirág:
"Szebb vagyok s jobb vagyok Annyival náladnál,

Mer’ ingűm leszédnek, Koszorúba kötnek,
Legényék, leányok Kalapjukba tesznek."
"Stílusában balladaszerű, de valójában a középkori certamen = vetekedés, versengés műfajának szép példája – írja rövid ismertetésben Dobszay László. – E műfaj szabálya: olyan összehasonlítás, melyben ki-ki maga mondja el kiválóságait, érdemeit, hogy valamiképpen döntés szülessen a vers végén. E dal világias befejezése arra utal, hogy talán középkori diákének maradványa. Dallama is középkori eredetű lehet."
Számomra az egyik legnagyobb öröm volt az itt gyűjtött Virágos kenderem... kezdetű népdalunk, amely a népdallá válás, a folklorizáció különös esete, szép megvalósulása. Iskolapéldája bizonyosan. Bihartól Moldváig ismert, vagyis eléggé elterjedt szöveg- és dallamváltozatról van szó. Ami különös és talán meglepő is, hogy ez egy Tompa-vers szövege. Az árvalányhajról című, hosszú, több részből álló regéjének első része vált népdallá. Ez a folklorizáció igen gyors volt: a vers megjelenése után egy-két évtized múlva már ismertként említik.
Virágos kenderben
Pitypalaty, pitypalaty;
Megöl a búbánat,
Galambom, el ne hagyj!

Virágos kenderem
Elázott a tóba’,
Ha megcsaltál, hozzánk
Ne járj a fonóba!

Vékony a len szála,
E1 is szakad könnyen;
Hittem a szavadnak,
Meg is bántam szörnyen.

Ne lesd el az orsóm,
Mert ki nem válthatom!
Úgy fáj az én szívem,
Hogy ki sem mondhatom...

Majd amikor nem fáj
Az én szívem tája:
Megmondja, megmondja
Temetőm fejfája!
Ahogy említettem, számos változat került elő Biharban, Erdélyben, Moldvában. Honnan, miért e dalbőség, és miért csak a Kárpát-medence keleti felében, arra egyelőre nem tudok választ adni. A variánsok bemutatását hosszan folytathatnók, de ezek helyett itt a dallamról szólok röviden, mivel az lengyel eredetű táncra utal, s talán ezért lehet, hogy csak Erdélyben terjedt el. Sárosi Bálint írja, hogy "az Európa-szerte évszázadokig divatozó lengyel táncok nyomait például az élő magyar hagyományban is megtaláljuk, de már nem lengyel dallam formájában, hanem csak a legjellemzőbb marad meg belőlük: a ritmus. Ilyen lengyel ritmust, a krakowiak nevű tánc ritmusát őrzi a Virágos kenderem elázott a tóba... kezdetű székely népdalunk."
Házak, keresztek, Krisztusok és sírok között járva – miért, miért nem? – a harminc évvel ezelőtti utamra emlékeztem folyton. Mennyit változott, mennyi minden eltűnt, kicserélődött, átalakult azóta, ezen tűnődtem. S hol vannak a népdalok, hol az énekesek? Ott a temetőben.
Természetesen útközben megálltunk a Nyergestetőn is, az 1849. augusztus 1-jei csatában elesett hős székelyek emlékművénél. Ezzel az emlékművel átellenben, szemben ott az a fejfákkal ékesített, két éve felújított temető. Összesen egy kép készült, ezt teszem ide a végére. Egy ’48-as honvéd alszik vagy vigyázkodik, nem tudom el­dönteni a fejfafaragó szándékát. De vegyük úgy, hogy őrállás közben bóbiskol, kezében puska, és álmodik arról a jövőről, amely oly nehezen akar ott megvalósulni.

(A szerző etnográfus, fotóművész)