Nincs könnyű dolguk azoknak, akik egy-egy művelődési tevékenységhez kérnek támogatást, a cél eltörpül a bürokratikus útvesztőben, már az is teljesítmény, ha valakinek sikerül megfejtenie pontosan, mit várnak tőle, milyen dokumentációra van szükség.
A városháza honlapján kezdi a tájékozódást az egyszerű halandó, a kiírást megtalálja magyarul, a pályázati űrlapot is, ám a szabályzat, a szükséges iratok listája csak románul fellelhető. Kezdődik a találgatás, melyik elnevezés mit takar. Atyánkfia úgy dönt, nem kockáztat, biztosabb, ha a legilletékesebbtől kér tájékoztatást, elmegy hát a hivatalba, ahol egy hölgyhöz irányítják. Immár kettesben tippelgetik, mi lehet egyik vagy másik dokumentum, majd megszületik a verdikt, a pályázó egyesület könyvelőjének kell tudnia, mire van szükség. Kiderül, kell olyan mérleg, amelyet egyébként áprilisban kell leadni, és nagyon kevesen tudnak vele elkészülni januárban, de az is, hogy nagyon kell figyelni, mert ha a leadásnál nincs meg minden dokumentum, utólag nem pótolhatóak, nincs arra lehetőség, amire más, nagy pályázatoknál, hogy később kérik be a kimaradt papírost.
Olyan ez a pályázat, mintha nem segíteni, hanem gáncsoskodni próbálnának, mintha nem az lenne a cél, hogy a valóban arra érdemes kezdeményezések kapjanak anyagi támogatást, hanem azok, akik a legügyesebbek, legjobban eligazodnak a bonyolult, bürokratikus útvesztőben. Pedig már az is sokat segítene, ha az oly sokat hangoztatott anyanyelvhasználat jogát érvényesítenék, s magyarul is tájékoztatnák az érdeklődőket.