Egyetlen barátja volt az öregasszonynak: a tarka tollú madár. Naphosszat bámultak ki az ablakon, és a papagáj addig hallotta a falusiak köszöntését, amíg ő is eltanulta. Milyen boldogan nevetett az öregasszony, ha kedvenc madara elkezdte rikácsolni az emberi szavakat:
– Jó napot, tekintetes úr!
Vagy ezt:
– Adjon isten, tekintetes asszony!
A falubeli gyerekek el is nevezték tekintetes pa­pagájnak, és ők is visszakiabáltak a madárnak:
– Tekintetes papagáj úr!
Nem is volt semmi baj a kedves madárral, amíg egy délelőtt be nem kocsikázott a faluba a földesúr felesége. Éppen az öreg­asszony háza előtt hajtott el a díszes hintó, s a papagáj nagy hangosan rákezdte:
– Adjon isten, tekintetes asszony!
Na hiszen! Pulykavörös lett erre a hintóban ülő asszony arca, megállíttatta a lovakat, és rákiáltott a kalitkában ülő madárra:
– Nagyságos asszony vagyok, te buta!
De a papagáj csak hajtogatta:
– Tekintetes asszony! Tekintetes asszony!
Erre már az esernyőjét rázta a földesúr felesége a papagájra, s már ő is rikácsolt, nemcsak a papagáj:
– Majd én megmutatom neked, hogy ki a tekintetes!
Szólt a kocsisnak, hogy gyorsan hajtson haza, s amikor hazaért, sírva mondta el a férjének, hogy milyen csúfság esett vele. De ezt már nem hagyta a nagyságos úr: ő ült be a hintóba, és odahajtatott az öregasszony házához.
Ekkor már a falu összes gyereke odasereglett, hadd lássák, hogyan végződik a küzdelem a földesúr és a papagáj között.
Alighogy a földesúr nagy mérgesen kiugrott a hintóból, a papagáj rákezdte:
– Tekintetes úr! Tekintetes úr!
Lett is erre nevetés.
Nevettek a gyerekek, nevetett az öreg­asszony, nevetett a házőrző kutya a kerítésnél, nevetett a macska a háztetőn, nevettek a verebek az eresz alján, de még a házak és a fák is dülöngéltek a nevetéstől.
Ezután a papagáj, ha meglátott egy hintót, nem köszönt se így, se úgy, hanem emberi hangon nevetni kezdett.