A Magyar Koalíció Pártjában (MKP) végbement tavaszi tisztújítás óta folyamatosan a párt radikalizálódásáról ír a sajtó, a szlovákiai felmérések pedig a támogatottság ,,ennek megfelelő" visszaesését jelzik.
A szlovákiai magyar párt népszerűségének apadása ugyan valóságosnak látszik, de közel sem olyan mértékű, mint azt egyes felmérések mutatják, kiváltképpen pedig nem olyan mértékű, mint azt a szlovák pártok szeretnék. Ugyanis nem csak a kormánypártok, de az MKP-val egy sorban ülő ellenzékiek is szívesebben töltenék meg magyarok nélkül a pozsonyi parlament padsorait.
A politikai megrendelés gyanújától sem mentes felmérések egyike megbízhatóbb, a másik kevésbé az. A tavalyi választásokon 11,68 százalékot elért MKP jelenlegi támogatóinak számát hét és kilenc százalék közé teszik. Tény, hogy az MKP támogatottsága az utóbbi hónapokban valamelyest megcsappant. A tisztújítás óta a magyar és a szlovák választók körében ― ennél is hangsúlyosabban a médiában ― megoszlik a rokonszenv a távozott elnök, Bugár Béla és a helyébe lépett Csáky Pál személye és politikája között. Csákynak elsősorban a stratégiai alelnök, Duray Miklós törekvéseinek méltánylását vetik a szemére, az egykori, Bugár-féle vezetés után nosztalgiázók pedig épp azt méltányolják, hogy Bugár nem állt Duray befolyása alatt. A tisztújítás óta eltelt hét hónap során erről az érintettek többé-kevésbé nyíltan beszéltek, így kitapinthatóvá váltak a párton belüli megosztottság körvonalai, amelyek azon a körülményen is túlmutatnak, hogy az MKP jelenleg ellenzéki pozícióban van, előtte pedig két ciklusban, nyolc évig kormányzati szerepet játszott.
Kormánypozícióban ― mialatt Csáky volt a miniszterelnök-helyettes ― a Bugár vezette MKP súlyos csatákat vívott szlovák koalíciós partnereivel. A koalíció egysége nemegyszer igen törékennyé vált, a partnerviszony esetenként elmérgesedett, de egyik pártnak sem volt választása: egymás nélkül nem kormányozhattak. Jelentős alkuk is születtek: az MKP már az első kormányprogram megfogalmazásakor elkötelezte magát, hogy nem veti fel a Benes-dekrétumok kérdését, ám ennek fejében ragaszkodik az önálló magyar egyetem létrehozásához. Néhány hónapja azonban a szlovákiai magyarok hatvan évvel ezelőtti jogfosztását törvényesítő dekrétumok hagyatékától hangos a közélet, s a lármát még csak egy csendesen elsuttogott szlovák mea culpa sem tompítja.
Aligha lenne ez másképp, ha ma is Bugár állna az MKP élén. Noha többek és több felől mutogatnak egymásra amiatt, hogy ki vetette fel a dekrétumok kérdését, tudni való, hogy az ,,élet" vetette fel: a szlovákiai magyarok kitelepítésének hatvanadik évfordulója. Erre az alkalomra csapott le Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja (SNS), mondván: itt az alkalom, a magyarok ismét megcsúfolhatók. Azok vetették fel, akik úgy gondolják: úgy van az rendjén, ahogy a dekrétumokban elrendeltetett. A jogfosztás megszenvedői csak emlékezni akartak: fél napra visszamenni a szülőfaluba, fejet hajtani egy szerény emlékoszlop előtt. De közbeszólt az ,,élet", maga Slota, aki eredményesen szánta el magát a magyarok ,,újrakiátkozásának" aktusára.
Mindez szorosan hozzátartozik az MKP jelenlegi támogatottságának valós képéhez, úgynevezett megosztottságához is. Az 1998-ban egyesült és azóta a szlovákiai magyarok legitim képviseletét Magyar Koalíció Pártjaként megjelenítő erőt a mindenkori szlovák pártok ― nem titkolt irigykedéssel ― úgy emlegetik, hogy könnyű a helyzete, mert stabil választói hátországa van. Nekik viszont sokuknak kell osztozniuk az ötmilliós ország szlovák választóin. Egyelőre ugyanis nem látják elegen, hogy az MKP-t ― kívülről ― nagyon szívesen megosztanák, mert mi tagadás: aligha lehet ma szebb álma egy szlovák honatyának ― legyen az kormánypárti vagy ellenzéki ―, mint olyan törvényhozásban ülni, ahol nem zavarják a vizet az örökké kötekedő, a ,,sztenderd kisebbségi jogokat felülmúló" helyzetükben is további jogokat követelő magyarok. Egy olyan parlamentben, ahol a Benes-dekrétumokat még sokszor és úgy lehet majd újraszentesíteni, hogy az ,,eszményi képbe" nemhogy húsz, de egyetlen magyar ellenszavazattal sem rondítanak bele.
A veszélyforrás azonban az MKP-n belül is keresendő. Ha a párt elhanyagolja a megelőzés stratégiáját, s ― Csákyval és Bugárral együtt ― nem ismeri fel, hogy a maholnap ,,önjárónak" minősíthető megosztása részben külső fortélyok és belső gyarlóságok nyomán kezdődött, akkor a végkifejlet körvonalai máris megrajzolhatók: az MKP kiszorulhat a parlamentből. Két magyar párt pedig kétszeresen szorulna ki: lett légyen bármelyikük támogatottsága bármilyen, az ötszázalékos parlamenti küszöböt egyedül egyik sem érheti el. Ha ez 1998-ban, a három magyar párt egyesülésekor igaz volt, akkor most is igaz. Az akkori egyesülés két egymást követő kormányzati pozíciót hozott az MKP-nak. Akik az akkori egyesülés ellen kardoskodtak, azok most Bugár szekerét tolják, azét a Bugárét, aki legszívesebben leugrana a szekérről, mert rajta ülvén nyilván ő érzékeli a legjobban, hogy a kerekek lejtős talajon zötykölődnek, s azt is látja, hogy a domb alsó szakasza már simább és meredekebb.
Szlovák lapvélemény szerint Bugár türelmesen készül a visszatérésre. Segíti őt ebben az MKP radikalizálódásáról kialakuló mítosz, amelyet a szlovák média mellett még a saját környezete is éleszt. Igaz, a radikalizálódás döntő mértékben csupán optikai csalódás, mert a média csak most hajlandó érzékelni azt, amit Bugár idején nem akart észrevenni, de ez végső soron majd valós radikalizálódáshoz vezet. Márpedig ezzel megint csak nem Bugárt segítik, azt a Bugárt, aki ugyanebben a lapban (SME) elismeri, hogy valóban érzékeli a visszatérését sürgető erők nyomását.
Megfeledkeznek azonban arról, hogy az egyszerű képviselőként tevékenykedő Bugár távozása óta soha nem mondott mást, mint azt, hogy csakis végveszély esetén mérlegelné a visszatérést. Akkor, ha a pártot ― a megosztottság következtében ― a parlamenti jelenlét megszűnésének a veszélye fenyegetné, vagy ha a magyar―szlovák konfliktus nemkívánatos kiéleződése okán kellene tüzet oltania.
Úgy tűnik, a magyar párt volt kormányzati ― ma ellenzéki ― partnerpártjai máris kirántották az éket ama szekér kereke alól, amelyen Bugár Béla ül, mégpedig nem egyedül. A szlovák kereszténydemokraták (KDH) és az egykor belőlük kiváltak, a Mikulás Dzurinda vezette Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) az MKP-t kihagyva nevezi meg köztársaságielnök-jelöltjét. Elfordulásuk ennél látványosabb nem is lehetne. A kormányzó Robert Fico és partnerei, Ján Slota és Vladimír Meciar nyilván elégedetten dörzsölik a tenyerüket. E ritka, a szlovák pártok konszenzusának nagyjelenetét megörökítő pillanatfelvételen ez a tenyér ― fej fölé emelve és asztal alá rejtve ― ökölbe szorult tenyér. Mindig is az volt, csak nem mutogatták ennyire nyíltan. A Benes-dekrétumok újraszentesítése óta meg minek rejtegetni: ököl az a javából.
