– Tudom – mondta a rajzolt kisfiú.
– Honnan? – döbbent meg Kobak.
– Onnan, hogy te rajzoltál – nevetett a kisfiú.
– Igen – mondta Kobak, és egy kicsit nyugtalan lett. – De azért te csak egy rajzolt Kobak vagy! – húzta össze szemét.
– Igen – bólintott a kisfiú.
– És én, ha akarom, fel tudom emelni a kezemet. De te nem tudod, csak akkor, ha én felemelt kezet rajzolok neked.
– Rajzolj nekem is felemelt kezet!
– Jó – mondta Kobak –, tessék, most felemelt kezű vagy.
– Na, látod? Én is fel tudom emelni a kezemet – mondta rajzolt Kobak.
– Igen, de én közben leengedtem – vágott vissza Kobak.
– Hát akkor rajzolj nekem is leengedett kezet!
– Jó. De én most éhes vagyok – mondta Kobak.
– Én is – mondta rajzolt Kobak.
– De én már eszem is!
– Rajzolj nekem is ennivalót!
– Te nem tudod megenni, de én meg tudom enni!
– Rajzold az ételt a gyomromba!
– De én már nem vagyok éhes!
– Akkor mit csinálsz?
– Játszom.
– Mivel?
– Vonattal.
– Rajzolj nekem is vonatot!
– De én meg tudom fogni, te nem tudod!
– Rajzold a kezembe!
– De én, ha felhúzom a vonatomat, körbejár.
– Húzd fel az enyémet is!
– Rajzolt vonatot nem lehet felhúzni.
– Akkor hogy játsszak?
– Ne játsszál. Te rajzolt Kobak vagy.
– De játszani akarok!
– De nem tudsz!
– De akarok! Rajzold le, hogy játszok!
– Jó, most lerajzolom, hogy játszol. De én most elfáradtam. Álmos vagyok.
– Én is álmos akarok lenni!
– Lerajzolom, hogy becsukod a szemed. Jó?
– Jó.
– Most becsuktad a szemed, és nem látsz. És én most csinálok valamit, de te nem tudod kitalálni, hogy mit csinálok.
– Mondd meg!
– Nem mondom!
– Akkor elalszom!
– De akkor te mindig aludni fogsz, én meg holnap felkelek, és azt rajzolok, amit akarok. Ha akarom, egy másik Kobakot rajzolok.