Mennyire mély vajon a gödör, amelybe a magyar szocialista európai-parlamenti képviselők és európai szövetségeseik belerángatták Magyarországot? – tehettük fel jogos aggodalommal a kérdést a csütörtöki strasbourgi határozat hallatán.
Első olvasatra – "az EP súlyos aggodalmának ad hangot a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és szociális jogok, a fékek és egyensúlyok rendszere, az egyenlőség és a megkülönböztetés tilalma terén fennálló magyarországi helyzet miatt" – úgy tűnt, hogy meglehetősen mély, "köszönhetően" főleg a győztes frakció hangos kommunikációjának.
Kétségbevonhatatlan, hogy a határozat az Orbán-kormányra nézve presztízsveszteség, és bár a belső és külső ellenfél számára sokáig lesz még hivatkozási alap, a célzott politikai váltáshoz édeskevés. Az EP tulajdonképpen olyasmit szavazott meg, ami jogi értelemben nem kötelező érvényű, nem több puszta politikai állásfoglalásnál. Ugyanakkor egyértelműen egy koncepciós per logikáját követi, az eredetileg márciusra tervezett döntés előrehozatalának valószínű oka ugyanis, hogy időközben a magyar kormány az Európai Bizottság szinte valamennyi kérését teljesítette.
Az ominózus hetedik cikkely alkalmazásának felvillantása – benne a szavazati jog és az eurómilliárdokat jelentő támogatások megvonásával – pedig épp az uniós logika megcáfolása, hiszen a tagállami rendszer lényegét gyengíti. De józan ésszel elképzelhető-e, hogy a globális pénzügyi viszonyok fő irányítóját, a Nemzetközi Valutaalapot és a saját válságával küzdő Európai Uniót éppen a magyar belpolitikai események apró részletei foglalkoztatják? Lehetséges-e, hogy a kétharmados felhatalmazással regnáló Fidesz–KDNP-kormány eddig csupa hibás döntést hozott? És elképzelhetetlen-e, hogy a magyar ellenzék önös érdekeit igyekszik belekeverni a pénzügyi egyezkedésbe, igazából pártpolitikai csatározássá alacsonyítva a strasbourgi fórumot? Akár Magyarország kedvező nemzetközi megítélésének porig zúzása árán is, egy minden formaisága ellenére is méltánytalan, a nemzeti szuverenitást sárba tipró koncepciós határozat elfogadásával.
Meggyőződésem, hogy itt, Erdélyben anno többedmagammal a Sorstalanság című regény okán fedeztük fel Kertész Imrét. Nos, a Berlinben élő Nobel-díjas író minap így fogalmazott a Le Monde-nak adott interjúban: "Magyarország egy sorsszerűség, amelynek nincs sem értelme, magyarázat sincs rá, és amely egyedülálló Európában. A magyarok ragaszkodnak a sorsukhoz. Kétségtelenül anélkül fognak elbukni, hogy értenék: miért." A bukás tényét eleve kódoló nyilatkozatot olvasva az ember egyrészt fájó szívvel, de lemond egy illúzióról, aztán hiányérzetét félretéve gyorsan beáll a fenyegetettségében egyre egységesebbé váló több százezres békemenetbe.
