Mielőtt folytatnám körsétámat, hadd közöljek egy MTI-hírt:
"A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet 2012 A KÜLHONI MAGYAR ÓVODÁK ÉVE mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra százmillió forintot különítettek el a Bethlen Gábor Alapból, és különböző cselekvési terveket dolgoznak ki, valamint olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését."
És akkor következzék az újabb állomás.
Jó gazdáról árul­ko­dik a pákéi Vida András I–IV. Osztá­lyos Általános Iskola, de mondhatnám azt is, hogy Barátos köz­ség önkormányzata tiszteli az iskola építőjének, Páké egyko­ri vezetőjének, Vi­da And­­rásnak az emlékét. Karbantartott kör­nyezettel övezett, gon­dozott épületben biztosít otthont a falu óvodásainak, iskolásainak. S ezt jó látni.
Az óvodában Bart­ha Krisztina óvónő és öt gyerek fogad. – A tél az oka, s a vele járó hűléses betegség – így az óvónő –, hogy ennyire megfogyatkozott a nem túl népes gyereksereg. Mindössze tíz óvodás jár ebbe a tágas szobába, melynek minden sarka "külön világ", az, ott a babaszoba, mellette a főzősarok, odébb a műszaki sarok, ahol a fiúcskák autókat, traktorokat "üzemeltetnek", javítgatnak... aztán itt az olvasósor, az asztalokon több tucat színes ceruza... Bárhová nézünk, babák, játékok tömege várja a játszani vágyó gyerekeket... Ha kilépünk a folyosóra, szemben a termünkkel ott látni a korszerű mosdót, illemhelyet, kint, a tágas udvaron játéktér, hinták, homokozó (most a hó fedi) várja a kicsiket, akik imádják a mozgást, a játékot... Ha a mondásra gondolok: Üti, mint Páké Barátost, el kell mondanom, ma szent a béke a köz­ségközpont, Barátos és Páké között... Na de térjünk vissza az óvodai életre. Beszélgetéssel indul minden napunk, aztán kötött tevékenység következik – ma a román nyelven és a matematikán a sor –, majd a tízórai (rendszeresen kapjuk az ingyentejet és -kiflit, de a gyerekek hoznak hazulról is uzsonnát), és a második kötött foglalkozás, ma éppen kézimunkáztunk, hiszen készülünk a farsangbúcsúztatóra, melyet közösen a szülőkkel tartunk meg. S ha már a szülőket említettem, hadd mondjam el, csodálatosan jó a kapcsolatunk, szívesen jönnek, s bekapcsolódnak tevékenységeinkbe, segítenek, ha kell. E jó kapcsolatnak is köszönhető több kirándulásunk Kézdivá­sár­helyre, Segesvárra... na meg itt, a környéken, és természetesen ide sorolhatjuk az ünnepeinket – mikulás, karácsony, szilveszter, majd az előttünk álló farsang, anyák napja, húsvét... Hang­súlyozom, minden tevékenységünk a játékra épül. Ezért is van, hogy nagyon szeretnek óvodába járni a gyerekek. Sokszor elmondják a szülők, hogy ma mintha gyengélkedett volna a kicsi, de hallani sem akart az otthon maradásról, toporzékolva visította: Édes­anya, megyek az oviba!... Ezek után nem lehet más vágyam, mint az, hogy minél tovább életben maradjon a pákéi óvoda és iskola, hogy még sok-sok éven át élhessek hivatásomnak ebben a csodálatos összhangban élő kis faluban.
Tizenegy órakor szünetre jöttek ki az iskolások, így aztán nyugodtan beszélgethettünk Ba­goly An­tónia tanítónővel, aki immár tizenhatodik éve tanít ebben iskolában. S hogy miért éppen a pákéiban? – Gyerekkoromban – mondja Antónia – sokat jártam Telekre, Irénke tanító nénihez, aki annyi sok szépre, jóra – gondolok itt a népszokásokra, népdalokra, népi játékokra, színdarabokra... – megtanította tanítványait és a falu fiataljait. Munkája magával ragadott, s elhatároztam, követem példáját. Pákéra érkezésem óta ezt teszem, itt, az iskolában s kint, a faluban. Megszokták a pákéiak, egyszer hívom őket, s tízszer jönnek... Tudja, milyen jó érzéssel tölt el ez? Leírhatatlan... Egyébként tíz tanulóm van, két első, egy második, két harmadik és öt negyedik osztályos, hat fiú és négy kislány. Mielőtt rátérnénk a testnevelésre és a sportra, hadd mondjam el, fontos szerepet tölt be életünkben a néptánc, hetente egyszer erre szenteljük időnket. De nem feledkezünk meg a népi bútorfestésről sem. Felvettük a kapcsolatot a csernátoni játszóházzal, Ráduly Ibolyáék el is jöttek Pákéba, hogy bemutassanak egy sor népi mesterséget. Nagy volt a sikerünk! Na de menjek tovább, s hadd mondjam el, részt veszünk minden iskolai versenyen – szavalás, mesemondás, tantárgyvetélkedő, sportverseny... –, és keményen bekapcsolódunk a falusi tevékenységekbe is, mint amilyen a szemétgyűjtés, a gólyaszámolás...
– És akkor jöjjön a testnevelés és a sport. A tornaórákat magam tartom, télen itt, bent, az osztályban – vannak tornamatracaink –, tavasszal, ősszel kint, a tágas udvaron, minden évben kaptunk labdákat, vettünk tollaslabda- és pingpongfelszerelést... Testne­ve­lés-oktatásunkban helyet kap a torna – mely segítségével megmozgatjuk a különböző izomcsoportokat, fejlesztjük az érzékszerveket, a ritmusérzéket... –, az atlétika a futással, az ugrással, a dobással és a játék. Van egy óriási előnyünk, a falusi gyerekek ismerik a régi falusi játékokat (sokat mozognak, futnak, másznak, ugranak, célba dobnak), s ezek gazdagabbá, színesebbé teszik lelkivilágukat. Ők még nem rabjai a számítógépeknek, a televíziónak, szívesen hódolnak a szabadtéri gyerekjátékoknak, szeretnek mozogni, s ez nagyon jó. Nagy versenyekre nem tudunk igazából felkészülni, kicsi a létszám, s ezen belül nagy a korkülönbség. Az e téren támadt űrt betölti a sok-sok gyerekjáték... Hogy mi a vágyam? Egy­szerűen csak az, hogy megmaradjon az iskola, mert ez itt, Pá­kéban nem luxus, hanem életbevágó szükség. Szívem, lelkem itt van ebben az intézményben, s azt szeretném, hogy még nagyon sokáig itt lehessen.
Úgy legyen.