Mielőtt folytatnám körsétámat, hadd emlékeztessek egy MTI-hírre:
"A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet 2012, A KÜLHONI MAGYAR ÓVODÁK ÉVE mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra százmillió forintot különítettek el a Bethlen Gábor Alapból, és különböző cselekvési terveket dolgoznak ki, valamint olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését."

A fehér lepelbe burkolózó emlékparkban kopjafák sora emlékeztet a történelemre. Lám-lám, egy kis falu tudja tisztelni történelmét, múltját. Nem sok háromszéki faluban találkozni ilyennel. Megállok egy percre, nem véletlenül a sportolók emlékére, tiszteletére, állított kopjafa előtt.
A Nagy Károly Elemi Iskola és a Tompa Klára Óvoda csendben fogad, de alighogy belépek az óvodába, körbevesz a gyerekek zsivaja. Egy gyerek kérdezve felkiált: Ő a tejes bácsi!?... A kérdés valami rosszat sejtet... Na de ne vágjak a dolgok elébe.
Garcea Szidónia óvónőt tizenöt gyerek veszi körül, amikor teljes a létszám, tizenkilencen vannak. De most tél van, a járványok ideje... Egy kicsi, hat közép-, kilenc nagy- és három előkészítő csoportos óvodásom van – mondja az "első éves" óvónő. Szor­galmas, szófogadó gyerek valamennyi... Reggeli élénkítő tornával kezdtük a napot, aztán az évszak naptáráról folytattunk beszélgetést. Ezután következett az első szabad tevékenység, melynek keretében mindenki lerajzolta kedvenc közlekedési eszközét, majd elmondta, hogyan kell gyalog járni, közlekedni, mire kell nagyon figyelni. Képekről kellett felismerni és megnevezni, melyik milyen közlekedési eszköz. A tízórai következett. Általában kiflit és tejet szoktunk kapni, ez utóbbi, sajnos, több napja hiánycikk – nem a véletlen játéka a már említett "tejes bácsi" –, de nagy baj nincs, mert általában hoznak magukkal szendvicset is a gyerekek. Tízórai után folytatódik a szabad tevékenység, továbbra is a közlekedésről.
– Túl vannak már a farsangzáráson?
– Tegnap voltunk éppen a községközpontban, Nagyborosnyón, ahol megjelent minden körzeti iskola, óvoda, s ott közösen bábut égettünk, fánkot ettünk, teáztunk. Túl vagyunk a farsangon, jöhet a nők napja, a húsvét, az anyák napja... Mindenik ünnepre igyekszünk a lehető legjobban felkészülni, s a magunk módján kedveskedni a szülőknek.
– Szeretnek játszani a gyerekek?
– Mindenük a játék, a mozgás. Most, télen itt bent, a teremben játszanak, ki a babaházban babázik, főzicskél, ki az "autóparkban" autózik, épít.
– Van elég játékuk? – kérdezem, miután körbejárattam tekintetemet a játékpolcokon.
– Az egyház támogatásával élve bepótoltam azt, ami ideérkezésemkor hiányzott a polcokról. Nem állítom, hogy dúskálunk a játékokban, de boldogulunk... Aztán nemsokára beköszönt a tavasz, s akkor itt van a nagy, tágas udvarunk, s ott igazán szabadjára engedhetik játszókedvüket a gyerekek...
– Miben reménykedik, mire vágyik?
– Nagyon remélem, hogy jobb és szebb jövőjük lesz ezeknek a gyerekeknek. Én hiszek a legjobbakban, hiszen mesebarát vagyok.
Az I–IV. osztályosokat összevontan egy osztályteremben találni, mert Kozma Enikő tanítónő betegszabadságon van, s így Márton János tanító végzi a harminckét gyerek – tizennégy I–II.-os, tizennyolc III–IV.-es – oktatását. – Mi tagadás – így Márton János –, meg kell szoknom, hiszen most nem két-, hanem négyfelé kell összpontosítanom, és tizennyolc helyett harminckétfelé figyelnem. Új vagyok az iskolában, eddig Zágonban tanítottam, s ott a felső tagozaton, nyugodtabb légkörben... Na de ezt is meg lehet szokni... A testnevelést nem szakos tanár, hanem mi tanítjuk. Sajnos, a pár labdán túl más sportfelszerelésünk nincs. Most a szép, nagy hóban el-elmegyünk szánkózni, ki-kimegyünk egyet hógolyózni. Tudom, tornászni kellene, de abban a kis teremben, melyet a tornára használhatunk, alig férünk. Nincs egy bordásfalunk, egy tornamatracunk... így aztán úgy tornászunk, ahogy tudunk. Igyekszem megmozgatni a gyerekek különböző izomcsoportjait, néhány természetes mozgásformát fejleszteni, csiszolni, de többre sajnos nincs lehetőségünk. Tudom, dolgoznunk kellene az ütem- és ritmusérzék, a helyzet- és mozgásérzékelés, a tér- és egyensúlyérzék fejlesztésén, de most itt ezekre nincs lehetőség. Ha majd kitavaszodunk, és kimegyünk a tágas udvarra, ott megváltozik a helyzet, ott túl a tornán lesz lehetőségünk az atletizálásra, a sportjátékokra, mondtam már, van pár labdánk (foci-, kosár-, gumilabda). Nagyon elrugaszkodni itt sem fogunk, hiszen a gyerekek közötti korkülönbség már indulásnál akadályokat gördít elénk. Na de a szabad, szórakoztató játékra mindenképpen jó a nagy udvar. Jól szolgálja a gyerekek játékkedvének kielégítését.
– Versenyekre jártak-e?
– Az év elején kapott tájékoztatóban nem szerepelnek a sportrendezvények. Ha idejében tudomást szereztünk volna valamilyen sportversenyről, minden bizonnyal részt vettünk volna ezen, mondjuk például egy mezei futóversenyen.
Útban hazafelé még egyszer megálltam a történelmi emlékpark előtt, hogy elbúcsúzzam a közben ide érkezett óvodásoktól, s megígérjem nekik, hogy szólok a "tejes bácsinak", ne feledjen holnap jönni, s ha egy módja is lesz rá, kérjen az illetékesektől egy kisiskolásokat érintő, tavaszi sportversenyprogramot. Mert az a falu, mely tisztelni tudja történelmét, múltját a sport terén is, megérdemli, hogy gyerekei részt vehessenek a vidék, a megye diáksportversenyein.