A Rákóczi-vár romjai az Ojtozi-szorosban
A madéfalvi kegyetlen vérengzés, amelyért ma nemzetközi bíróság elé állítanák az elkövetőket, megtörte a székelység ellenállását. Sokan a menekülést választották, semmint a meghódolást az idegen elnyomó rendszernek, mások besoroztatták magukat, s vállalták a terhes határőr katonai szolgálatot. De a székelység kemény katonai küzdelme 1762—63-ban egészében véve szabadságharcnak minősül, történelmi tett volt, amelynek emléke mélyen bevésődött a székelység történeti tudatába.
Ez a hatalmas nemzeti ellenállás újra felmutatta a hosszas szabadságharc gyengéit is: az egység hiányát, a székelység erős jogérzete alapján s szerzett szabadságjogainak tudatában felismerte, hogy a Habsburg-hatalom idegen célok érdekében kívánja felhasználni, s emiatt Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken, Háromszéken és Udvarhelyszéken erőteljes ellenállást fejtett ki, de harcát külön-külön vívta meg. Csak Csík — az ellenállás központja — és Háromszék próbálta egyeztetni a küzdelmet, nem sok sikerrel, Udvarhelyszék egymaga küzdött, nem szolidarizált Csík és Háromszék küzdelmeivel, Marosszék pedig csendben maradt (legalábbis a mostani tudásunk szerint). A székelyek egységes fellépésének elmaradása több okra vezethető vissza: 1. az egységes autonómia eltűnése (1562) miatt a székek önállóságával ellentéteik is felerősödtek; 2. az osztrák politika sikerrel alkalmazta az ,,oszd meg, és uralkodj" kormányzás (erkölcstelen) módszerét.
A határőrség felállítása újabb választóvonal volt a határőrségbe bevont, illetve kívül maradt székelyek között.
A határőrrendszer
A madéfalvi vérengzéssel a hatalomnak sikerült megtörnie a székelyek ellenállását, és így elhárult a legfőbb akadály a határőr katonai rendek megszervezése elől. Következésképpen már 1764-ben megalapították Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken az I. gyalogrendet, amelybe 4212 felesküdtet és 5166 növendéket soroztak be. Háromszéken s a hozzá csatolt Bardoc fiúszéken a II. határőr gyalogezredet szervezik meg 3651 felesküdt határőrrel s 4382 növendékkel. A székben alakított székely huszárezredhez Csíkban 770 s Háromszéken 1049 fő tartozott. Utóbbihoz Aranyosszékről román családokat osztottak be.
A csíki gyalogezred első parancsnoka a vérfürdő végrehajtója, Mano Caratto lett, s első századosai mind németek voltak. A háromszéki gyalogezred élére Simone Rimnique alezredest állította az erdélyi katonai főparancsnokság, a General Commando; a tíz százados közül nyolc német, kettő magyar volt. A huszárezred élére Filep Reich alezredes került. Az egész székely határőrség első parancsnokává Gyulay Sámuelt nevezte ki Mária Terézia királynő.
A határőrség számára kiadott haditörvény és szolgálati szabályzat pontosította a feladatokat és a szolgálat rendjét. A feladatok között szerepelt a határvédelem, a rablók üldözése, a csempészet és kivándorlás megakadályozása. Minden határőr katonai fennhatóság alatt állott, a határőri család vagyonát csak határőr rendűek örökölhették. (...) Egyenruhájuk népviseletben fekete zeke, fehér ,,székely harisnya"; az ezred színét a zeke ujján levő hajtóka jelölte. A határőrzés költségeit a család fedezte, a kincstártól csak fegyvert kaptak, később a huszárok a lótartás költségének fedezésére kiegészítő juttatásban részesültek.
A bécsi hadvezetés az erdélyi határőrrendszert is a már kipróbált dél-magyarországi modell szerint képzelte el, vagyis úgy, hogy a határőrvidék összes települése a polgári közigazgatás alól kivonandó, s benne kizárólag katonai igazgatást vezetnek be. Ezt a modellt azonban csak a román határőrvidékek területén sikerült nagyrészt megvalósítani, ahol a 71 katonásított helységből 64 katonai közigazgatás alá került. Viszont Hunyad vármegyében a 98 katonásított helység közül csak 27, a Székelyföldön a 160-ból mindössze kettőben sikerült megszüntetni a polgári igazgatást, s teljesen alárendelni a Nagyszebenben székelő osztrák főparancsnokságnak, a General Commandónak.
Ez a helyzet szoros összefüggésben állt azzal, hogy a 294 katonásított erdélyi település közül mindössze 64-ben hozhattak létre homogén határőr katonai lakosságot, míg a fennmaradó 230 településen továbbra is különböző társadalmi kategóriák éltek együtt.
Miért alakult ki ez a felemás helyzet, és milyen következményei voltak?
Úgy látjuk, hogy erre a kérdésre nem adható elfogadható válasz a földtulajdon kérdésének megválaszolása nélkül.
Induljunk ki abból a tényből, hogy a határőrrendszerbe bevont vagy bekényszerített népességnek olyan földalappal vagy más forrásból származó jövedelemmel kellett rendelkeznie, amely lehetővé teszi a család önfenntartása mellett a katonai szolgálat terheinek viselését is. A határőri rendnek mintegy kilenctizede földművelő-állattenyésztő foglalkozást űzött, a többi kisiparos, tisztségviselő volt. A földművesek számára a földbirtokot két úton biztosította a határőrrendszer. Ezen az úton végül is jelentős számú román vált a határőri rend tagjává; számukra ez társadalmi rangjuk emelkedését jelentette.
Csíkban, Háromszéken és Bardoc fiúszékben csak szabad rendűeket soroztak be, nem kis mértékben a jobbágyos nemesek erőteljes tiltakozása miatt. A szabad rendű székelység maga is több kategóriából állt: egytelkes nemesekből, a lófői, valamint a gyalogrendű családokból. A szabad rendű székelyek korábban is teljes rendű földbirtokosok voltak, ezért a székely székek területén a szabad, örökölhető földtulajdon a határőri rendbe besorolt családok számára eleve biztosított volt.
Mivel — amint már említettük — a határőri rend nagy többsége foglalkozása szerint földművelő volt, a földtulajdon mindvégig alapvető kérdése maradt a határőrrendszernek. Ezért szükséges volt ezt a kérdést alapszabályilag tisztázni. A székely székekben a régi törvények főbb tételei ezután is fennmaradtak. A család földtulajdona — akárcsak korábban — elvileg adható-vehető volt, a fiúörökösödés rendszere érvényben maradt, a tulajdonjog apáról fiúra szállt, a fiú utódok egyenlően részesedtek a családi földtulajdonból. Ha fiú örökös nem volt, a leány örököst ,,fiúsították" (fiú-leány), aki ezáltal vált örökössé. De a szabályzat azt is előírta, hogy a határőr katona birtoka jobbágykézre nem kerülhet még akkor sem, ha a fiú-leány (tehát örökös) jobbágyhoz megy férjhez. Éppen a földtulajdon által avatkozhatott be a házasságkötésekbe is a határőrrendszer. A házasságkötés tervét előre be kellett jelenteni, és engedélyt kérni arra a katonai hatóságtól.
A szakirodalomban az sem eléggé tisztázott kérdés, hogy különálló társadalmi rendet képezett-e az 1762—64-ben létrehozott határőri réteg vagy sem. Úgy véljük, hogy igen.
A társadalmi rend egyik legfőbb jellegzetessége a rendiség virágkorában az volt, hogy az egyén a társadalmi helyzetét a törvényekben rögzített jogokkal és kötelességekkel együtt megörökölte és átörökítette. Ezek a kritériumok a határőri rendben mind megtalálhatók. A határőr katonai családban született utódok ebből a társadalmi kategóriából csak kivételes esetekben léphettek ki. (...)
A határőr katonai szervezet újabb terheket rótt az eddig szabad székelység vállaira. Igaz, 1711-ig a székely ember személy szerint katonáskodni tartozott, s katonai rendszere Mátyás király óta megszakítás nélkül fennállt, de a régi katonáskodástól nagymértékben eltért az új Habsburg-féle határőri forma.
Idegen szervezet, erőszakolt volt, amelyet — mint láttuk — több száz társuk lemészárlásával (Siculicidium) kényszerítettek a székelységre. Korább a vezényszó magyar volt, és a tisztek is magyarok. Most német a vezényszó, s a tisztek nagy része idegen, nem tud anyanyelvén értekezni a magyarokkal. S emellett az anyagi természetű terhek is sokasodnak: a kiképzés-határőrzés legalább hatvan napot vett igénybe; a ruházatról maguk gondoskodtak; gyakorlatozás idején magukat kellett élelmezniük; időnként adót is kellett fizetniük; postai szolgálatra is kötelezték őket; a helyváltoztatásban korlátozták; a tanulásban (felsőbb oktatásban) is korlátozták a határőri családokat; több alkalommal háborúba vitték őket a határokon kívülre.
Könnyítés volt az, hogy adókedvezményt kaptak. Békeidőkben az adó egyharmada alól felmentették őket, háború idején az egész alól.
A határőrvidék létrehozásával a Habsburg-hatalom erősítette Erdélyben nemcsak a katonai jelenlétét, de politikai befolyását is. A General Commando főparancsokságának növekedett a hatalma és a befolyása Erdély polgári kormányzatával szemben azáltal is, hogy a katonai határőrvidéken vagy kizárólag katonai hatalom érvényesült, vagy kettős: katonai és polgári igazgatás. A határőrvidék megszervezése után egészen annak fennállásáig a polgári és katonai igazgatás viszonyát állandó feszültség jellemezte, amely azonban csak 1848-ban vezetett teljes szétváláshoz.
A határőrvidék létrehozása az erdélyi magyarság helyzetét rontotta, gyengítette. Elsősorban azáltal, hogy a Székelyföldet kettéosztotta; ezután a katonásított Csík- és Háromszék, valamint Bardoc fiúszék fejlődése elkanyarodott a határőr övezetből kimaradt Marosszék és Udvarhelyszék társadalmi-politikai helyzetének alakulásától. A Habsburg-hatalom ezáltal csapást mért a székely szolidaritás eszméjére. A már idézett Jakab Elek írta ezzel kapcsolatban: a székely primori rend kimaradt a határőri rendből, kiváltságos nemesi státust élvezett, akárcsak a birtokos, adományos nemesség, fokozta a székely társadalom belső megosztottságát, ellentéteit. Annál inkább, mivel a jobbágyok és zsellérek is mentesültek a Székelyföldön a határőri szolgálat terhe alól. A határőri renddé szervezett közszékelység sok alkalommal egyenesen a nemesi rendet okolta a határőrrendszer bevezetéséért.
A Székelyföldön, pontosabban Csíkban és Háromszéken — amint említettük — nem sikerült kialakítani tisztán határőr katonaság által lakott vidékeket; itt továbbra is együtt éltek a falvakban és városokban a különböző társadalmi rétegek.
Ezeken a településeken legalább négy olyan érdekközösség polarizációját figyelhetjük meg, amelyeknek eltérő közjogi státusa volt: a faluét és a katonai rendét, utóbbiban külön a huszárkatonaság, illetőleg a gyalogkatonaság érdekeit. Nem érdektelen kérdés, hogy a határőr-jobbágy faluban katonabíró s jobbágybíró is volt. Ez a megosztottság természetesen kihatott a faluközösség életére is: sokféle feszültség forrása volt. (...)
Bár a határőrrendszer idővel megszilárdult, a székelység sohasem tudott belenyugodni a fennállásába, s minden lehető alkalommal követelte a megsemmisítését vagy legalább a megreformálását. Ez különös hangsúlyt kapott az 1791-es országgyűlésen, amelyen székely követek reformjavaslatot terjesztettek elő.
Az 1791-ben készült LXII. törvény(cikk)javaslat abból indult ki, hogy székely primipilus és pixidarius, azaz a lovasok és gyalogok rendjét, sőt, némely primorokat, főembereket a székely székekben s a haza törvényeivel ellenkező módon soroztak be a határőr katonai rendbe, s rendelték nagyrészt idegen tisztek parancsoksága alá. Ezért a rendek egységes akarattal kérik, hogy a székely katonaság köréből az idegen tiszteket vonják ki, s a székelyek katonáskodási rendjét állítsák ,,törvényes lábra", mégpedig oly módon, amely megfelel mind az országos, mind a székely törvényeknek. Mivel a székelyek 1711-ig személy szerint nemesi módra katonáskodtak, ez volt szabadságuk megőrzésének záloga, nyilvánvaló, hogy ennek visszaállítása ellenkezett a Habsburg-rendszerű katonai szisztémával.
Várható volt, hogy a felterjesztett törvényjavaslatokat az uralkodó nem erősíti meg. Mindössze annyi történt, hogy vegyes bizottság elé került, s a bürokrácia útvesztőjében évről évre valahol felbukkant, de előbbre nem jutott megoldása. Kiderült, hogy Bécs nem enged beleszólást a katonai ügyekbe, viszont a magyar reformmozgalom sem vette le napirendjéről a székely határőrség reformjának ügyét. E kérdés 1848-ban újra teljes súlyával felvetődött mind az erdélyi országgyűlésben, mind a magyarországiban, de ezzel egy későbbi fejezetben foglalkozunk.
