Kinn sötét, pocsolyás, pocsék idő volt, a házfedeleket paskolva potyolta a hideg novemberi eső, a kisbaconi épületek fecskefarkú cseréppel födött tetejének északos oldaláról az ujjnyi havat mintha a sötétség ronggyal törülte volna le, hogy az se világítson.
És akkor bekanyarodott a régi paplak elé egy kisbusz, s kirajzottak belőle a nagyajtai Áfonya gyermek-citerazenekar tagjai. Székely ruhájuk fehér inge belevilágított a sötétség sűrűjébe, bevonultak a tágas terembe a kopott, lakodalmi terítésre is alkalmas nagy asztalok, vásott, régi padok közé, és egyszeriben mosolygós melegség sugárzott a hosszú asztal mellől, amelyre kipakolták hangszereiket. Meleg hangúak voltak a kisbaconi Benedek Márta zenekart köszöntő szavai is, s a Fekete Judit nagyajtai tanárnő citerásokat bemutató kiselőadása ugyancsak, amelyre mintegy illusztrációként ráhangolódtak a gyerekek, s olyan népdalokból összepengetett órás koncertet mutattak be, mely a jókora csempekályha melegét valami belső melegséggel növelte, s a jelenlevőkkel teljesen feledtette, hogy kinn olyan idő van, amikor a falusi ember a kutyát sem kergeti ki.
A nagyajtai Áfonya citerazenekar mindössze egyéves. Ahogy a nevekből megítélem, családi alapozású, három fehér bőrű Fekete is van az együttes tagjai között. A kisbaconiakkal jellemző módon a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján az Óriáspince-tetőn ismerkedtek meg, ahol Nagyajta képviseletében léptek föl. Akkor és ott Benedek Mártáék rögvest meg is invitálták őket Elek Apó szülőfalujába.
Én leginkább azon csodálkoztam, hogy egy kurta esztendő alatt miként lehetett ennyire felhangolni és összehangolni ezt a kis csapatot. Húsznál több gyönyörű népdalt — csak népdalt! — kotta- és összekacsintás nélkül mint egységes kompozíciót adtak elő.
Oktató tanárnőjüktől tudtam meg, hogy hetenként kétszer próbálnak, ráadásként a vasárnapi istentiszteletek előtt is — Fekete Judit a nagyajtai unitárius lelkész felesége —, de ezen túlmenően meghívásukra a magyarországi Szabadegyházáról Nagyajtára érkezett Nagy László citeraművész, aki egy hétig oktatta a gyerekeket, bevezette őket a citerajátszás világába. A hangszerek beszerzését is neki köszönhetik, s a lelkesedést és kitartást, amellyel a citeraasztal mellé állnak. Az együttes gyakran szerepel egyházi és világi ünnepségeken, anyák napján, szülői összejöveteleken. Egy hétig citeratáborban voltak Balatonalmádiban, itthon felléptek Nagyajtán, Baróton, Homoródkarácsonyfalván, és most terveik szerint erre a citerás magra ráépítenek egy gyermekkórust is.
És akkor megszólalt az Áfonya, s miközben a nagyajtai gyerekek átszellemült arccal pengették hangszereiket, a teremben az édesanyák ölében óvodás- és ennél zsengébb korú gyermekek csücsörítették szájukat, s egy kislány az öreg padok között az ének ritmusára pillangóként táncolva kapcsolódott be a koncertbe.
Kinn mocskolkodhatott az idő, itt benn a melegség mellett az áfonya — illetve az Áfonya — és egyéb népdalbéli gyümölcsök édes és gyógyító ízét érezte a hallgatóság.
Igazi reneszánsz hangulat kerekedett, nekem Balassi Kit egy lengyel citerás lányról szerzett versét, no meg a 60-as évek végének horgosi (Vajdaság) citerazenekarát juttatták eszembe, ahonnan az új keletű citerázómozgalom elindult, s lám, mostanra begyűrűzött Erdővidékre is.
