Nem véletlenül hangsúlyoztuk, hogy átadhatja. Nem volt ez mindig így, a magunk mögött hagyott, leghosszabb évszázadban pláne nem. Férfiak, nők nélkül – írta az udvarló Hemingway első novelláskötete fölé. Az első, nálunkfelé még mindig "nagy" háborúnak nevezett világégésre gondolt, amikor a férfiak a lövészárkokban várták, mit hoz a holnap – békét vagy halált? –, szeretteik pedig otthon. S nehéz lett volna átnyújtani szerelmünk, szeretetünk, hódolatunk, tiszteletünk jeléül a virágokat az első világháborút két évtized múltán követő második univerzális katasztrófa idején is. A férfiak ismét a lövészárkokban várakoztak, de a végére kiderült, a háborúk eszelős fantomja úgy döntött: lássanak világot a nők is. Így ismerkedtek a magyar vagy a német asszonyok Szibéria rejtelmeivel.
De ez rég volt.
Higgyük, ma már történelem – a maga soha le nem vont, iszonyatos tanulságával.
Ma – béke van. Nyugodtan átadhatjuk a szál vagy csokor virágot a Nőknek, az Anyáknak, a Lányoknak, a Szerelmesünknek. És a nap is süt, mutatva, hogy előbb-utóbb ez a kegyetlenül hosszúra nyúló tél is eltelik.
Vigadjunk, tehát!