Sietni kell, megkezdődött, kisebb csoport gyors léptekkel át a parkon, de hiába minden igyekezet, felcsendül már a Szózat, válasz helyett pedig egyikük csak halkan: áldjon, vagy verjen...
Színpadon a Háromszék együttes művészei, a színház sarkánál apró gyermek tétova mozdulatokkal táncol, mozgásából lerí, érzi a népzene ritmusát, büszkén is magyarázza édesapja: táncházba járnak, néptáncot tanulnak.
Odébb, a park felső sarkánál rendőrök – volt belőlük éppen elég tegnap Sepsiszentgyörgyön. Románul beszélgetnek, távol az ünneplő tömegtől. Valóban szép, mondja egyikük a színpad felé tekintve, szinte irigy pillantással...
És valóban, szép. Emlékezni, múltba pillantva erőt meríteni jelenlegi küzdelmeinkhez, folyó szabadságharcainkhoz.
Mert lám, sokan nem nyughatnak. Sokan vannak olyanok, akik valami egyre ködösebb európai szellemiségre hivatkozva megreguláznák például Magyarországot, csak azért, mert közös gondjainkra másfajta megoldásokat alkalmaznak Budapesten, mint másutt, közös válságunkból, mely Európa egészét sújtja, nemzeti, hagyományos értékeink mentén keresi a kiutat a magyar kormány.
És nem nyughatnak mifelénk sem, mint azt a marosvásárhelyi orvosi egyetemen kialakult helyzet is tükrözi, másodrangú állampolgárokként viszonyulnak hozzánk, foggal-körömmel ellenzik a magyar kar létrehozását, 1990 márciusával riogatnak, némelyek arra vetemednek, hogy az ország területi feldarabolásáról beszélnek. Még a román miniszterelnök udvariasnak szánt, március 15-i köszöntőjéből sem maradt ki a "román nemzetállam" közös építésére való cinikus felhívás, mintegy jelezve: a nacionalista beidegződésektől az ifjabb román politikusi gárda sem képes szabadulni.
Néhány pártos pengeváltást leszámítva Háromszék népe tegnap méltóságteljesen emlékezett. Üzente: készen áll megvívni a jelen szabadságharcait.
De vajon vannak-e olyan vezetőink, akik felvállalják ezt, vagy továbbra is csak bukaresti minisztériumok folyosóin kuncsorgunk jogainkért?