Ki más, ha nem az író Ferenczes István érezte és tudta legjobban, mekkora kihívás lehet részére, ha munkája címében két olyan név jelenik meg, mint a Bogáncs és az Ábel. Magyar irodalmi mű címeként ugyanis mindkét név – úgymond – foglalt.
Fekete István regénye egyként, Tamásié másként, de mindkettő mint felejthetetlen élmény őrződik az olvasó emlékezetében, irodalmi műveltségünk s egyúttal kulturális közgondolkodásunk része mindkettő. Viszont a kettő együtt valamiféle új kapcsolat, új szövetség szükségességére figyelmeztet, s ezt a gondolatot a főszereplő Bogáncs Ábel "személyében" testesíti meg az író. A magyar puszta Bogáncs névre hallgató juhterelő pulikutyájának és a székelyek magaslatán, a Hargitán, zord történelmi viszonyok között önálló életet kezdő fiatal fiúnak, Ábelnek a kalandjai valamiként az autentikus magyar élet próbatételeinek példázata, illetve példája lehet. Egyik mint emblematikus állatfigura az anyaországi viszonyokat példázná, másik a határon kívül maradott magyarság helyzetét.
A történelem tanúsítja, hogy országot ugyan lehet szétdarabolni, nemzetet viszont nem. Új munkája címválasztásával ezt a gondolatot helyezi előtérbe Ferenczes. S hogy ennek hangsúlyozását adott helyen és időben újból fontosnak tartotta, arra a 2004. évi hírhedt anyaországi népszavazás eredménye indította. Hogy stílusos legyek, ennek a politikai kutyakomédiának a hatása igen intenzív és hosszan tartó lehetett Ferenczes esetében, aki legutóbbi verses könyvének (Zazpi, 2010) a keletkezését is ebből az identitászavart előidéző és nemzeti tudatot mérgező eseményből eredezteti.
Írás által gyógyulhatnak az író sebei, sőt, általa akár elégtételt is vehet az ellenséges világtól. Ferenczes számára a Bogáncs Ábel írása ez utóbbit jelenthette. Az ifjúsági és gyermekirodalom körébe tartozó állatregény a kis puli és annak családtörténetét elbeszélve tulajdonképpen az emberről szól, erényeiről és hibáiról, de minden esetben szenvedéllyel. "Légy szabad, s messziről kerüld el az embereket, mert nagyon csalafinták" – hagyakozik fiának, Bogáncs Ábelnek a végóráit élő apakutya (107.). Nemcsak kalandot, de társadalomkritikát is találni benne.
Az Egy gézengúz székely pulikutya kalandjai alcímet viselő regény legnagyobb erénye bizonyára az egyszerűségben, hozzáférhetőségben és olvasmányosságban rejlik, s ezáltal mondhatni az olvasóközönség teljes körét célozta meg az író. Gördülékeny az események elbeszélése, a cselekmény mozgalmas, de változatos helyszínekben sincs hiány, ahogy a szereplők megválasztása során is arra törekszik a szerző, hogy mai székelyföldi magyar kisvilágunk néhány jellegzetes figuráját megjelenítse, például a Fabárónak nevezett újgazdag, félművelt Capina nevű feleségét, a mostoha körülményeknek kitett modern fuvarost, a kamionsofőrt, a Lódoktorként emlegetett állatorvost vagy a székely gazdákat kisemmiző, állatállományukat agyafúrt módon felvásárló, idegen ajkú vállalkozót, s nem utolsósorban egy Hargita alatti városban kétlaki életet élő házaspárt, Pista Sógort és Ángyót. Ugyanakkor játékosság, nemegyszer eleven nyelvi lelemények és bravúrok (például a XIX. fejezetbe foglalt hóembermese vagy a XXXI. fejezeté Borgondiáról, de egy-egy szereplő nevét is ide sorolhatni, úgymint Sarkas Árkád, Dogbán Vazul például), továbbá humor, irónia és gúny, illetve báj és komoly, mély érzések váltják egymást az elbeszélés során, az egész történet hangulatosságát fokozván.
Humort vagy iróniát szül például, ha valamely fogalom konvencionális tartalmát szokatlan oldalról világítja meg, mint amilyen a kutyahűség, amely adott esetben sokkal inkább a gazda hűségét jelenti a kutyája iránt, minthogy Pista Sógort észre se vennék az utcán, ha kutyája nem lenne vele, ezért hűséges hát kutyájához a gazda (vö. 91.). Lehet okunk Európa-fogalmunkhoz is humorral, sőt, iróniával közelíteni, s ez történik akkor, amikor hősünk naiv lelkesedést mutat a városba érkező Európa Cirkusz iránt, gazdája pedig azzal próbálja józanabb belátásra bírni, hogy figyelmezteti: Európánál tényleg nincs nagyobb cirkusz (vö. 84.). Az viszont már maró gúny, amint megjeleníti a pusztai hagyományos juhtenyésztést erőszakosan felszámoló, "ejrópai"-val helyettesítő s "új világ"-ról (48.) papoló Zimerferi Eduárt mint egy "felemáskorlátolt felelősségű dárdaság" vezetőjét (43.), akin különben Bogáncs Ábel dédapja áll bosszút, amiért az öreg pásztort megalázták, s utána kell elmenekülnie a pusztáról, hogy aztán egy erdélyi kamionsofőr, a kézdivásárhelyi Negru Pista jóvoltából kerüljön Székelyföldre.
A családi krónika, illetve mitológia szerint Bogáncs Ábelnek, a főszereplőnek a Puli nevű őse a történelem homályába vész, csak annyit tudni, hogy egy szegény ember teremtménye volt, és Ázsiából, Ur városából származik. A szegény ember meghagyta négylábú teremtményének – akkor még egy nyelvet beszélt ember és kutya –, hogy ne legyen senki talpnyalója, a puli ugyanis szabadnak született kutya. Puli aztán napnyugat felé vándorolt, de nem jutott el Pannóniába, egyik utóda, Etelközi Bátor egy pásztorember szolgájaként viszont ebben a térségben gyökerezett meg. Az ő leszármazottja Bogáncs Ábel.
Hősünk egy csíki faluban jött a világra, és pár hetes korában került új gazdáihoz, akiktől a nevét is kapta, fogantatása pedig egy komondor által a bevezetésben bemutatott kutyavásáron történt, amely tulajdonképpen allegorikus, szatirikus élű ábrázolása ama 2004. évi, a határon túli magyarságot kitagadó anyaországi népszavazásnak.
Végső soron a mű indításaként elbeszélt példázatnak köszönhető, hogy a szokványos állattörténethez hozzárendelhet az olvasó egy másodlagos jelentésréteget, amely a nemzeti identitást feszegető és tisztázó gondolatkört érinti, éspedig a nemzet megosztására belülről törő kalandor politikai erőkről mond szigorú, megfellebbezhetetlen ítéletet ezzel az író.
Ezen a kutyavásáron kampány zajlott ugyanis a pincsik, tacskók, buldogok, vérebek között az országhatáron kívüli vidékek kutyanépsége ellen. Nagy veszélyt látva bennük, egyik uszkár így agitál ellenük a "hortobágyi atyafiság" nevében: "Milliósra tehető tömegük el fog özönölni mindent, kegyetlen módon elnyomja majd a hangunkat. (...) Ilyen ez a kóbor, szedett-vedett korcsitúranépség, aki – ha hagyjuk – most ránk tör, leözönlik a hegyek közül, s kikaparja még a szemünket is, a jól elásott csontokról nem is beszélve. (...) Nekem prézsmitálhatnak az összetartozásról, a közös múltról, az ősi vér hívó szaváról! (...) Nem is vagyunk rokonok! (...) Ne jöjjenek ide, maradjanak a jó édes anyjukban! Nem kellenek!" (10–11.)
Bogáncs Ábel sok kedves kalanddal, gazdag kutyatapasztalattal háta mögött gazdáival a Hargitára költözik, s itt találja meg igazi életterét és szerepét. Annak ellenére, hogy sokan őrzik ezt az emberek közül is, ő lesz – gazdája szerint – a legmegfelelőbb őrzője a hegynek. Kalandok ezután is várnak rá ugyan, de bárhonnan, ösztönének és a jó szerencsének köszönhetően, hazakerül, akárcsak Fekete István Bogáncsa. A kérdés viszont, ami az olvasóban nyitva marad: vajon hazára talál-e, aki hazatalál?
Ferenczes István: Bogáncs Ábel. Egy gézengúz székely pulikutya kalandjai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2011
