Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó és egy öreganyó. Nem volt azoknak soha egy gyermekük sem, pedig annyira kívánták, hogy majd meghaltak a gyermek utáni sóvárgástól. Különösen az anyóka epekedett nagyon, szüntelenül fohászkodott az Istenhez, könyörüljön meg rajtuk, s ajándékozza meg egy kisgyermekkel.

Kortárs jegyezte fel Petőfi Sándor egyik nagy napját, amint ezerötszáz székely katona torkából hangzott fel az "Éljen!" a költő tiszteletére 1849. január 25-én, amikor Medgyest elhagyva a Szeben felé vezető úton – Bemhez menet szekéren – egy csapat lovas és gyalogos székely katonával találkoztak, s amikor is a csapat őrnagyi rangban lévő pa­rancsnoka és a százados úr közötti be­szélgetésből kiderült, hogy a szekér ezen utasa nem más, mint Petőfi, a poéta. A névtelen naplóíró útitárs megjegyzi, hogy ebből a lelkes éljenzésből láthatta a költő, hogy a székely nép "elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit".