Miután megtanultam írni, olvasni, azután fedeztem fel, mert szüleim félve az értelmiségi körökben divatba jött házkutatásoktól, azokat követő megtorlásoktól, rejtegették előlem az ötvenes évek elején: jó Apám szerény könyvespolcain, a lexikonok mögötti hátsó sorokban. Tízéves koromban ártatlan lurkó naivságával mutattam Édes­anyámnak házbéres, szoba-konyhás falusi lakásunk térképének feltáratlan, csak nekem fehér foltját. Ő, a világháborúk, rendszerváltások meggyötörte tanító felesége meglepetését, félelmét leplezve, haragosan rám nézve, feddőn jelentette ki: "Hát jól van, fiam, olvasd, ha akarod, de úgy tedd vissza, ahonnan elvetted, apád nehogy észrevegye, hogy kutattál holmijai között! Különben nem szabadulsz verésétől..."
Emígy leltem rá bújtatott-rejtegetett, önjelölt féltestvéremre bő hatvan esztendőnek előtte. Ami nékem egy életre szóló, bizalmas barátom is lett, elmém és lelkem tanítója, megvilágítója e néven:"Március 15. a népiskolában". Ab­ban a kegyetlen vészkorszakban, amikor nem volt tanácsos beszélni a magyarság igazi nemzeti ünnepeként maradó és lélekben ünnepelt napjáról! E mindössze 64 oldalas füzetecske – a megszemélyesített segédeszköz, picike magyar világunk iskola-tanügyi politikájának nemző atyja a számomra ismeretlen maradt NEMES JÁNOS, aki szándékában és tettében is nemes, igaz magyar pedagógusként rögzült elmémben. Csak sejtem, nem azért őrizte meg gyermekei, unokái számára Édesapám, mert magunk is e napon ünnepeltük-tudhattuk születésnapját (1904. március 15.), inkább mert hitte titokban, hogy majdani tanítótársai valamikor még hasznát vehetik magyar gyermekek nemzettudat nevelési-ébresztési munkálkodásukban!