S eltöprenghetünk a temesváriak Tom Stoppard-drámáján is, ami tulajdonképpen Hamlet-átirat, a Shakespeare-tragédiát két, eredetileg mellékszereplő, a wittembergai "kémek", Ham­let volt tanulótársai, Rosencrantz és Guil­denstern szemszögéből láttatja.
Az efféle, egymástól azért előadásról előadásra eltérő átiratok manapság divatban vannak, de Shakespeare esetében mindég is divatban voltak, ugyanis a nagy angol drámaíró életében csak versei, a szonettek és az elbeszélő költemények kiadását tartotta fontosnak, ezeket ő maga ellenőrizte, a drámák kiadását nem. A 37, neki tulajdonított színpadi mű közül csak 19 jelent meg életében (!), a színházak színész- és súgópéldányai alapján, az úgynevezett quarto kiadásokban, nincs bizonyíték arra, hogy ezeknek a szövegét átnézte-e egyáltalán az író, aki a kor uralgó felfogásához híven drámái kiadását nem tartotta fontosnak. Jellemző, hogy csak évekkel halála után, 1623-ban adták ki hívei, színészei, barátai összes drámáit, az úgynevezett fólió-kiadást, amelynek szövegei és a szövegváltozatok körül azóta is vitáznak a filológusok, ugyanis Shakes­peare egyetlen színpadi műve sem maradt fenn kéziratban, és a színtársulatok által megőrzött példányok sokban eltérnek egymástól. Ehhez járultak a tizenhetedik század végén a Nahum Tate-féle hírhedett szöveghamisítások is. Tate sorozatban torzított szövegekkel mutatta be a Shakes­peare-műveket. Az évszázadok során az angol filológia sokat tett ugyan a félreértések tisztázásáért, ami nem jelenti azt, hogy a tizennyolcadik századtól fokozatosan divatba jövő és sokat játszott Shakespeare-darabokat különféle korokban különféle rendezők ne próbálták volna átformálni, de többnyire, ha céljaik, elképzeléseik szerint meg is húzták a szövegeket, az eredetihez azért ragaszkodtak. És kétségtelen tény az is, hogy a Shakespeare-drámák átírva is őrzik szerkezetüket, minden Shakes­peare-mű mélyén van valami, amit így is, úgy is meg lehet közelíteni, és ki lehet bontani, de mindenképpen ugyanaz marad. Ez az aktualizálásokra törekvő Korijolánusznál éppen úgy látszik, mint a Dürrenmatt- vagy Stoppard-féle átiratnál, hiszen a szerzők tiszteletben tartják az eredeti mű finomszerkezetét, de bizarr módon még a Mihai Măniuţiu Othello és hőn szeretett Desde­monája esetében is, a mozgásszínházi produkció mélyén is ott vibrál a tragédia, a féltékenység és bizalmatlanság tragikomédiája. Ami föltétlenül és vitathatatlanul bizonyítja, hogy földi vonulásának évszázadokkal ezelőtti befejeződése után Shakes­peare műve változatlanul él, intenzíven benne van a köztudatban. Színháza tükröt tart a valóságnak, és a nyugtalanító képek máig kihívják a színházak érdeklődését, hiszen egy Shakes­peare-előadás élmény, de erőpróba is egyben. Mind a nagyralá­tó rendezőknek, mind színészeiknek. Shakespeare – Mészöly Miklós távoli hasonlatát idelopva – mindég is az emberhez volt hűséges, bármilyen arcát is mutatta. S a Reflex 2 fesztivál egymástól eltérő, vibrálóan izgalmas előadásai is bizonyítják ezt.
Az ember, sokszor kétségbeesett önmegvalósításai, esélyei a diktatúrákban, a férfi–nő kapcsolat shakespeare-i változatai olyan dialógusokat kezdeményeznek, amelyek, gondoljuk, a nézőket sem hagyják közömbösen, hiszen színház az egész világ, és szereplő benne minden férfi és nő.