Amíg egyes pártok még saját szervezeteik kiépítésével, választótáboruk kialakításával, társadalmi beágyazottságuk biztosításával vannak elfoglalva, addig a már két évtizede működő gépezettel és szociális befolyással, ráadásul parlamenti és kormányzási tapasztalatokkal, átfogó, formális és informális kapcsolathálóval rendelkező szervezet nem fog önként visszalépni. Különösen, ha hitelét a Dâmboviţa partján képviseleti monopóliumának köszönheti.
A helyhatósági választásokon bukkan majd felszínre első bizonysága annak, milyenek az erőviszonyok pillanatnyilag a három párt közt. Ezt majd olyan harc és vita követi, mely esetleges szövetségekhez és ellenszövetségekhez is elvezethet, de egy ideig még saját arcélük megrajzolásával lesznek elfoglalva a kihívó pártok, s ennek az erők összemérése az eszköze.
Ne várjunk hát túl sokat a pluralizálódás jelenétől. Ha e periódus lezárul, s ha pontosan kirajzolódik, melyik párt társadalmunk mely részét képviseli – eme összetettség hívta életre őket, dőreség hát ellene küzdeni –, ha e viszony megszilárdul, akkor jöhet el az együttműködés útjainak keresése, s annak a rendkívüli pozitív potenciálnak a kiaknázása, amely a magyar többpártrendszerben rejlik. A román többpártrendszer társaként a magyar majd differenciáltan tud reagálni az országos politikai játék fordulataira, s mikor külön-külön, mikor együttesen fellépve építheti azt a közös jövőt, önrendelkezést, mellyel a magyarságnak egyelőre adósa Erdély és a román politikum.
Eme intelligens összjátékhoz persze a mainál több tapasztalatra, belátásra és fogékonyságra van szükség, és kevesebb elvakultságra, elfogultságra minden oldalon. Pillanatnyilag azonban hatalmi súlyuk lemérése élvez elsőbbséget – ezt látszanak üzenni pártjaink a választások előtt szavazóiknak.