Még mindig kulák áldozatnak érzem magam

2007. november 22., csütörtök, Nyílttér

1952 májusában a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben nagy nyilvánosság előtt nem ,,dicsérő" szavak kíséretében az iskola igazgatónője, dr. Tomory Viola és a diákság ifjúsági vezetője, a negyedéves Fülöp Júlia harmadéves képzősként harmadmagammal kiutasított az iskolából ,,kulák" szüleink miatt.

Még lévén egy utolsó vizsgám arra a tanévre, édesapámat azonnal értesítettem a történtekről. Ő megnyugtatott, és másnap reggel megérkezett az iskolába egy ― Szárazajtán egy liter szilvapálinka hatása alatt kiállított ― ellenigazolással. Így az 1951―52-es tanévet az utolsó sikeres vizsgával lezártam. Elmaradt a IV. év és a diplomavizsga. Az erőszakos eltávolításról nyilván sehol sem maradt írásos dokumentum, amit később az eljárás igazolására felhasználhattam volna.

Otthon ― az elnyert státusunkban ― további megaláztatás ért: semmi munkát nem vállalhattunk, tanító édesapámmal, az egyetemről eltávolított (utolsó éves történelem szakos) nővéremmel jártunk a mezőre kapálni, aratni, szénát, sarjút szárítani, onnan hazaszállítani, és elviseltük a további megszégyenítést: utasításra saját kezemmel festettem a kapunkra: KULÁK VAGYOK, NE HIGGY NEKEM! Ez hatalmi parancsra történt.

A kulákkötelességek teljesítése teljes megsemmisítésünket jelentette. A kulákoknak több vagon gabonát a legközelebbi vasútállomáshoz kellett szállítaniuk. A gabonát kicsépeltük, a krumplit, kukoricát betakarítottuk, a lent, kendert kinyűttük, és tehénfogattal rendre leszállítottuk a málnási állomáson várakozó vagonokba. Otthon semmi sem maradt!

Utána jött az adószedő. Rendszerint zárt kapu, ajtó fogadta, mert fizetni nem tudtunk, kénytelenek voltunk elbújni. Ilyen élmény emlékét őrizte hosszú ideig az egyik ablakpárkányba bejegyzett szöveg: ,,1952. augusztus, adó." Vártuk izgatottan, hogy megunják, és távoznak a kapu elől e lelkes ,,eszközemberek". Végül sikerült nekik kiüríteniük a házat az adó ellenértékében.

Ennek az embertelen helyzetnek a kialakításához nem volt szüksége sem a hatalomnak, sem az áldozatnak tizenhat-tizenhét esztendőre. ,,Este jött a parancsolat violaszín pecsét alatt" ― a nyomorult kuláknak csak azért volt egy éjszakányi gondolkodási ideje, mert akkor a ,,tisztviselők" lelkiismeret-furdalás nélkül aludták álmukat. Ennek az éjszakának ― amely alatt a család a föld sorsáról döntött ― a vívódását, keserű döntését nem kívánom újra megidézni.

Csupán azt kérdezem meg a mostani ügyintézőktől: mi az oka, hogy az elrabolt földeket nem lehet ugyanolyan gyorsan visszajuttatni a jogos tulajdonosoknak? Az ősök kemény munkával szerezték — mi, az utódok az akkori törvény embertelenségeit elviseltük. Szüleink belehaltak. Nekünk, utódoknak, akik áldozatok is voltunk, kötelességünk visszakövetelni jogos tulajdonunkat még akkor is, ha az akkor ügyeskedők szüleim földjéből igényeltek, és azzal álltak be a kollektív gazdaságba, remélve, hogy a sajátjukat megmentik. A miénket a változás után a mai napig is jogtalanul bitorolják. Végül az övéket is be kellett adniuk. De: az 1990-es, 2000-es törvény úgy szólt — a törvényhozók felelőtlenségét árulva el —, hogy mindenki visszakapja a földjét, amivel belépett a közösbe. Ezzel nagy zűrzavart keltve, akadályozták a jog szerinti visszaszolgáltatást. Új küzdelmet zúdítottak az igazi tulajdonosok nyakába, akik telekkönyvvel igazolhatják jogukat. Ez a törvény fékezi a gyors visszaszolgáltatást. Megsemmisítő erővel a tulajdonjogot érvényesíti a 2005/274-es törvény, miszerint egyetlen hiteles bizonyíték a tulajdonjoghoz az állami telekkönyv. A sok tolvajlással újra boldogulni akarók álljanak bele a saját telekkönyveiktől igazolt földjeikbe!

1953-ban a 308-as törvény segített minket ,,megszabadulni" a vagyonunktól. Döntés elé állított: vagy a föld, vagy az állami létfenntartás. Ebben az esetben elég volt egy éjszaka a döntésre. Orosz hadifogságot járt édesapám tudta, ismerte a folyamatot: vagy a földet adja le, vagy a család kitelepítését, láger járását kell elszenvedni. A ,,jobbik" jövő mellett döntött. Így is jutott egész életünkre a tortúrából.

Az 1990-es évek elején törvény ítélte meg a megalázott utódok rehabilitálását. Semmi dokumentumot nem lehetett megkapni azokban az intézményekben, amelyek által elszenvedtük a hatalom packázásait (iskola, egykori néptanács, mezőgazdasági lajstromok). Ígéret szerint a szemtanúk, osztálytársak vallomásait is elfogadják. De nem így volt. Mintha vezényszóra tüntették volna el az 1952—53—54-es esztendők dokumentumait. Kárpótlási kéréseimet mindig megbuktatták a sikeres törvényszéki döntések után, mivel a nyugdíjosztálynak olyan ,,régi szellemű", akár szekus múlttal rendelkező jogtanácsosai voltak, akiknek érdekük volt még mindig ,,visszafelé" szolgálni. Így történt meg, hogy a Marosvásárhelyi Táblabíróság döntése a javamra sikeres volt, a fél év múlva kézbesített hivatalos értesítésben ,,fără contestare" kitéttel vereséget szenvedtem — a csíkszeredai nyugdíjosztály jogtanácsosa, Ioan Simon is ott volt. Most is van egy utódokat kárpótolni engedő törvény, de most is ugyanazok az akadályok.

Végül kilenc unokám nevében kérem a Fennvalót (Úristen, politikus, elöljáró, tisztségviselő):

az iskoláztatás során elszenvedett sérelmekért a nővérem és a magam kárpótlását

a tizenhét év alatt vissza nem szolgáltatott földeket a telekkönyvek alapján

a zsebszerződéssel vagy más csalással önmagukat birtokba juttatók megbüntetését, a soha meg nem fizetett használati díjak kifizetését

a sürgős és egyértelmű támogatást ügyeink intézéséhez.

Beder Józsa Rozália ny. tanárnő, Csíkszereda

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4371
szavazógép
2007-11-22: Nyílttér - Gazda József:

Egység (Álláspont)

Tőkés püspök kovásznai látogatása alkalmával, ahogy a templomból kifelé jöttünk, megszólítottam egy zabolai barátomat. Vajon tudja-e a zabolai magyarság, hogy milyen nagy a tét? Hogy mit nyerhetünk vagy mit veszíthetünk el november 25-én? — így én. Igen, minek kell ez a cirkusz?
2007-11-22: Közélet - Fekete Réka:

Mit remélhetünk a törvénytervezet közvitájától? (Beszélgetés Pásztor Gabriella oktatási államtitkárral)

Az oktatási minisztériumban két hivatal foglalkozik a kisebbségi oktatással: a Pásztor Gabriella által vezetett államtitkárság és a Matekovics Mihály irányítása alatt működő igazgatóság.