A Diákszínpad negyvenéves születésnapjára az épp soros színészek Tamási Áron Ősvigasztalásával lepték meg a nagyérdeműt. Molnár János rendező nem túlozott, amikor azt jósolta, hogy döbbenetes élmény lesz. Az előadás végén – amikor már megszűnt a negyedórás taps, s a színészek maguk is megtapsolták a rendezőt – halkan szólt az egyik néző: nem tudok felállni a döbbenettől.
Egy óra tíz percbe tömörítették a darabot, de megőrizték a lényeget. Nem volt idegen gyermekszájból hallani az ősigazságokat (vagy igazságtalanságokat?), a mai világba is beleillő, groteszkül torz (vagy a való világot kristálytisztán bemutató?) helyzetképek sokértelmű, örök érvényű szójátékát. Nem csak a szavak beszéltek. A táncoló, vonagló, éneklő, halálgörcsbe ránduló testek messze kiáltottak, fokozták a döbbenetet. A rendezői furfang is megtette a magáét – folyamatosan, szünet nélkül zajlott az előadás, állandóan cserélődtek a színterek, díszletek, az érzések, érzelmek –, és lett a fiatal korosztály számára is élvezhető, végtelenül izgalmas a produkció.
A minap azt zúgta a rádió, hogy egyik városban a rendező felnevelte magához a közönséget. Kovásznán harminc éve nincs színház. A rendezők nem dolgozhattak a közönség "felemelésén". Mégis, az Ősvigasztalás magas mérce szerint alakított előadásához felnőtt publikum – köztük sok gyermek és fiatal – érkezett a színházba. Nem kellett elmagyarázni nekik, hogy miért jó egy előadás.
Kovásznán harminc év színháznélküliség után is ösztönösen érzi a közönség, mit érdemes és kell vastapssal jutalmazni. Például a Diákszínpad Ősvigasztalását.
Bokor Gábor