Kampány, és más semmi

Olyannyira, hogy mintha semmi más nem történne ebben az országban, és mintha semmi egyébre nem kellene figyelniük.
A parlament tevékenységét az ellenzéki sztrájk szinte teljesen lebénította, hetek óta akadozik a törvényhozás, a következő napokban is csak a Szociál-Liberális Szövetség kormánybuktatási kezdeményezése miatt várható, hogy összeül a plénum. De immár hetek óta nem hallani arról, hogy valamilyen jogszabályt elfogadott volna a T. Ház, az ellenzék úgymond bojkottál, a hatalom meg számol, hiszen az átpártolt honatyák miatt a többség egyre ingatagabb, igencsak össze kell zárniuk soraikat, ha valamit el akarnak fogadtatni.
Nem sokkal jobb a helyzet a kormány háza táján sem: jelentősebb intézkedés nem fűződik Mihai Răzvan Ungureanu nevéhez, az új miniszterek különösebb eredményeket nem tudnak felmutatni. Mi több, az új miniszterelnök is folytatni látszik elődje azon eljárását, hogy a tartalékalapot pártkasszának tekintve osztogatja a közpénzeket párthovatartozás szerint. Mindezek mellett pedig semmiféle saját gazdaságélénkítési stratégiával nem állt elő, úgy tűnik, változatlanul a Nemzetközi Valutaalap korifeusaira bízzák az ország irányítását – legalább nyugodtan készülhetnek a júniusi megmérettetésre. Sorsára hagyott, céltalanul imbolygó hajóhoz hasonlít Ro­mánia, melyen a legénység minden erejét az egymással való versengés viszi el.
Pedig legtöbbünk számára az élet nem a választásokkal kezdődik, és nem is azokkal ér véget. Gondjaink, bajaink ugyanazok június 10-e előtt és után is. Ugyanúgy szeretnénk, ha nem kellene aggódnunk munkahelyünk megszűnése miatt, ha a tisztességes munka után méltányos javadalmazásban, fizetésben, nyugdíjban részesülnénk. Vagy szeretnénk egy olyan egészségügyi rendszert, amely a betegért van, olyan oktatást, amely megfelelő keretet nyújt a fiatalok képzéséhez, fejlődéséhez.
Ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesülünk nap mint nap – de éppen ezekkel nem foglalkoznak azok, akik nemsokára szavazatunkat kérik.