Igaz, az akkori felháborodáshullámot tetézte Raed Arafat durva elbocsátása. A helyettes államtitkár megkövetése és visszahelyezése után nyilvánvalóvá vált, hogy több tízezer embernek, köztük orvosoknak, menedzsereknek és betegeknek nagy fenntartásaik vannak e reformnak nevezett átszervezéssel kapcsolatban. Miközben mindenki elismerte, hogy a rendszeren változtatni kell.
Mind a biztosítottak, mind az orvosok, asszisztensek, ápolók azt várták a szakminisztériumtól, illetve a törvénytervezet szellemi atyjától, az államfőtől, hogy hallgassanak meg más véleményeket is, s ezeket építsék bele az átgyúrás alatt álló törvénytervezetbe. Egy ideig úgy nézett ki, hogy ebben a ciklusban békén hagyják az egészségügyet, az RMDSZ vezetői több esetben is ekképp nyilatkoztak. S lám, most újabban az államelnöktől, de az RMDSZ egészségügyi miniszterétől, Ritli Lászlótól is azt halljuk, hogy siettetni akarják a dolgok menetét, és akár felelősségvállalással is átnyomják a parlamenten a jogszabályt. Tehát vita nélkül. Sürgeti a Nemzet­közi Valutaalap, agitálnak az országnagyok, mondván, inkább előbb, mint utóbb összeomlik az egész rendszer, s annak beláthatatlan következményei lesznek. Szemmel láthatóan tesznek is azért, hogy e folyamat felgyorsuljon, szégyentelenül kevés pénzt juttatnak a kórházaknak, hogy ellehetetlenítsék munkájukat.
Ám, ha végigböngésszük a szakmisztérium honlapjára közvitára bocsátott törvénytervezetet, kiderül, alig változtattak azon valamit. Kivették ugyan a kórházak privatizálásának lehetőségét, de megmaradt az az eltökélt szándékuk, hogy az eddig teljesen állami felügyelet alatt működő egészségbiztosítási rendszerbe behozzák a magánbiztosítókat. És Romániában a rossz privatizációs tapasztalatok miatt, majd mindenki fenntartásokkal tekint e lehetőség elé. Mi több, balsejtelemmel tölti el az embereket ama gyakorlat is, hogy a hozzájárulásokat továbbra is a pénzügyminisztérium gyűjti be, és adja át kénye-kedve szerint az országos pénztárnak, az meg tovább a magánbiztosítóknak. Nagy kérdőjel marad, miként működhet majd az az elképzelés, hogy a kórházak fele alapítványként, fele meg kereskedelmi tár­saságként működjék. A minisztérium bizonyára azt reméli, hogy az üzleti szféra szerepet vállal a kórházak fenntartásában, de tudjuk, a pénz csak oda megy, ahol profit terem. És ezt csak a beteg zsebéből lehet kicsalogatni.
A miniszter sok szépet és jót elmond a törvénytervezet erényeiről, csak arról nem ejt szót, hogy legáldásosabb az lenne, ha az országos biztosító visszanyerné autonómiáját, és a civil társadalom, a betegek, szakemberek és szakszervezetek képviselői ellenőriznék. Ha végre országos szinten is pontosan tudnák a biztosítottak számát, mert a méregdrágán, úgy 160 millió euróért vásárolt extra számítógéprendszerük mai napig alig működik. Volt, hogy 23 millió biztosítottat tartottak számon, máskor 21-et. És évek óta senki nem tudja, tudhatja pontosan, mennyi pénzt fizetnek be a biztosítottak, és mennyit fordít egészségük megőrzésére a pénztár. E homály miatt nem csoda, ha arról is hallani, hogy sok pénz szivárog el valamerre. Ráadásul nem egy esetben a biztosító fedezi a minisztérium anyagi felelősségi körébe tartozó országos egészségügyi programokat is. Hogy arról ne is beszéljünk, máig homály fedi, mit kap a biztosított alapellátásként, s mi lesz azokkal az emberekkel, akik valamilyen okból kiestek a rendszerből. Vagy miből állja majd a 740 lej fölötti nyugdíjjal rendelkező idős ember, illetve a minimálbért kereső alkalmazott azt a műtétet, kezelést, melyet a biztosítója nem fizet?
Lehet norvég vagy svéd mintára törvényeket gyártani, lehet a magántőkét favorizálni, lehet az önkormányzatok nagylelkűségére számítani, de tény marad: a jelenlegi hatalom fütyül az alkotmány szavatolta egészséghez való jogra. Kinek van pénze, meggyógyulhat, ha Isten is úgy akarja, kinek nincs...