Ha tehát az Ön érdeklődését a cím keltette fel, s elvárásai a Traian Băsescu és társain való csámcsogás utáni vágyra vonatkoznak, akkor nyugodt szívvel jelentem ki: ez nem az az írás, amire Ön kíváncsi.
Lássuk be, Sepsiszentgyörgy, illetve Kovászna megye az elmúlt években nem épp a gazdasági fellendüléséről, virágzásáról volt híres. A cikk nem is ennek a helyzetnek a pozitív irányba való elmozdulásáról szól majd. Ígérem, nem fogok bonyolult számadatokba sem bocsátkozni, hisz még zöldfülű, és csak közgazdász-jelölt vagyok (tanáraim szerint).
Mindannyian ismerjük azt a szülői intést, miszerint: "tanulj fiam, hogy legyen belőled valami, ne kelljen gürcölnöd...(opcionális: mint apádnak és anyádnak)". A nagyszülők még most is előszeretettel használják ezt a mondást, ám a túlzott "kereskedelmicsatorna"-fogyasztás szerint minden fiatal – de nemcsak az – hitvány, hazug, semmirekellő, naplopó. Termé­szetesen Te, a kis unoka, semmiképpen sem tartozol közéjük, még akkor sem, ha hétvégéken marihuánát szívsz, vagy nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása után hárman ültetnek be egy taxiba. Ebben az esetben felmerül az a kérdés, hogy amennyiben valóban mindenki úgy hiszi, hogy az ő kicsi unokája sose... akkor melyik az az unoka, aki néha, gyakran, mindig?
A szülők fejében is létezik a "több a pénzem, mint az eszem" réteg. Ezek általában a kommunizmusban is nagy górék voltak, vagy épp a rendszerváltás után szedték meg magukat, de ez teljesen tárgytalan, mivel ha két házzal és egy luxuskategóriás járművel rendelkeznek, akkor már nem lehet bennük bízni, mert valószínűleg nem tisztességes úton szerezték – állítják többen. Ebbe a hipotézisbe nem is igazán kötnék bele, hiszen tény, hogy vállalkozás némi "feketézés", esetleg adócsalás nélkül nem igazán lehet sikeres. Ugyanakkor berögzült sztereotípia, hogy minden, ami létezik a világon – legyen az vallás, művészet, politika, emberi kapcsolatok –, manipulációra épül. Ebben az esetben azt nem értem: hogy akkor az embernek élete végéig semmiben sem szabad hinnie? Sem barátokban, sem politikusokban, sem írók leírt soraiban, de talán még önmagukban sem?
És vannak a fiatalok. Igen, MI! Akik sokszor nem hiszünk abban, hogy képesek leszünk megállni saját lábunkon, saját városunkban, szülőhazánkban. Mi, akik a boldogságot a külföldi munkák fizetésében, csillogó-villogó autókban, lakásban látjuk. Akik legtöbbször a kikapcsolódást keressük, s a kibúvókat a felelősség alól. Mert félünk. Mert mindenki egy szürke, reménytelen képet mutat. Mert mindenki fél szembenézni önmagával, hibáival, s inkább lustán várja televíziójának, számítógépének "ekránjából" a megváltást. De onnan még több szenny kerül a fejébe, s megrajzolódni látszik szemeink előtt az a bizonyos mókuskerék. Kétségbeesve – ajtókat betörve – rohanunk állásbörzékre, ahol közel 100 képzetlen munkást és 40 középfokú végzettséggel rendelkező munkaképes embert keresnek, s csupán egy felsőfokú végzettségű személyt. 600 munkahelyre több ezer önéletrajzot adunk le, s hazaérvén elsírjuk a szomszédnak, hogy nincs mit tenni, külföldre kell menni. Lehető­ségként persze még ott áll előttünk a diplomás munkanélküli foglalkozás is.
Tudják, a hétköznapokból merítkezve szerettem volna leírni meglátásaimat. Fiatal és nyughatatlan vagyok, próbálom felfedezni az életet, de még csak ízlelgetem azt. És, hogy mi a véleményem? Ki a hibás a kialakult helyzetért? Emlékszem, hétéves kisgyerekként, amikor először léptem át az iskola kapuját, hittem abban, hogy gazdag és sikeres leszek. Álom, csupán illúzió?
Döntse el ki-ki maga, de én még mindig hiszek benne. Gazdag vagyok, mert megelégszem azzal, amim van, és örülni tudok minden apróságnak. Sikeres vagyok, mert rengeteg kitűzött célomat elértem. Néha azonban veszíteni is kell, s ezt ugyanúgy emelt fővel, nem mindig mosolyogva, de elfogadom.

Bencze Melinda