A hivatalosan szombaton rajtolt Szent György Napok leginkább változatosságában vonzó: talán nem túlzás kijelenteni, a kilenc nap kínálatában csak az nem talál kedvére való elfoglaltságot, aki nem akar.
Az Erdély legrangosabb városünnepeként elhíresült rendezvényt immár napok óta szinte érezni a levegőben: készülnek a szálláshelyek tulajdonosai, a vendéglátósok, hiszen még a hétvégi sokadalom előtt megélénkül a forgalom, koncertről, színházból, sporteseményről érkezők közül is sokan beülnek beszélgetni egy pohár mellett, izgatottan várják az ügyfeleket a taxisok, a kereskedők, a közelgő koncertekről beszélnek az utcán a fiatalok. És készülünk mi, itt élők is, hiszen sokunkhoz jönnek ilyenkor vendégek – a Szent György Napok nem véletlenül a találkozások ünnepe –, s igazi lokálpatriótákként szeretnénk, ha az ide utazók jól éreznék magukat Sepsiszentgyörgyön, ha elismerően szólnának a településről, ha büszkén húzhatnánk ki magunkat: látjátok, itt élünk, ez a mi városunk. Tiszta, rendezett, vonzó, számtalan érdekes eseménnyel kecsegtető.
A lázas készülődés, önfeledt ünneplés közepette azonban aggódó vendéglátókként izgulunk is picit: talán nem jut el látogatóink fülébe a hír, hogy ugyanebben a városban például le kell szerelni a sportcsarnok ajtaját a munkaerő-börzén, mert volt már példa, hogy ledöntötték, oly sokan ostromolták meg a helyszínt állás reményében. Bí­zunk benne, nem veszik majd észre, hogy a kuka körül mindig álldogál egy-két gyermek vagy kisbabás anya, aki azonnal lecsap a szemeteszacskóra, hátha akad benne valami használható. És hátha nem tűnik majd fel a kedves ven­dégnek, hány család számolgat a vásári forgatagban: ketten egy sört, ha megisznak, az még belefér – mert hiába a sok ínycsiklandozó falat, minimálbérből, a kis nyugdíjból nem futja sokkal többre.
Most ünnep van. Ne rontsuk el. Csak fel ne sejlene minduntalan az is, ami fényei mögött rejlik...