Nem kell félteni a széki rakott szoknyát a kolbászillattól, a népi muzsikát a klasszikus dzsessztől (bár a Dixiland ide jobban illene), jól megférnek egymás mellett.
Apróka és még aprókább, játékba merülő gyermek, diáktáncos, szárnyait bontogató ifjú alkotó, meglett muzsikus, befutott zenész, mesterszakács úgy illeszti egymás mellé a tudományát, mint a sakkozók a figurákat, de nem egy négyszögletű táblán vagy mai szokás szerint virtuális térben, hanem a kultúra kínálmációja és fogyasztása számára jól bevált múzeumkertben, annak népművészeti és kézművesportékákkal megterített előterében, ahol huszonhét szakmát, mesterséget képvisel a vásár százhetven résztvevője. A Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesület ezúttal sem engedett be bóvlit a kézi alkotások utcájába, céhtáblával is ellátta a résztvevőket, s bár a helyfoglalás körül akadt némi vita, mindenki a múzeum főbejárata környékén szeretett volna letelepedni, a szervezők betartották az érkezés sorrendjét.
A múzeumkerti színpad délelőtt a néptáncé volt, kisiskolások, a Százlábú és a Százlábacskák néptáncegyüttes mutatkozott be, a Folker biztosította a déli táncházat, majd a délutáni dzsesszmuzsikába Orbán Ferenc és barátai mesés-zenés kompozíciója vezette át az állandóan változó közönséget, miközben a népművészek és kézművesek utcáján egyes sátraknál a szorgos kezek alatt újabb remekművek születtek.
