Előbb egy kilátótoronyba vittek, ahonnan beláthattuk az egész panorámát.
Aztán az elnöki palota renaissance udvarát bámultuk meg, innen egy gyógyforráshoz vezetett utunk, ahol – vezetőnk biztatására – mindnyájan megkóstoltuk a kút savanykás, de életadó vizét. Visszaültünk az autóbuszba. A hangszóró most a Belváros szépségeit ecsetelte, s aztán megálltunk a Nemzeti Képtár előtt. A szoborgyűjteményt végignéztem, de aztán fájdalmak leptek el, és nem mentem tovább. A többiek néhány szép Rembrandt- és Breughel-képet láttak.
– Most – szólalt meg a hangszóró – városunk egyik legmodernebb intézményét, a vágóhidat tekintjük meg. Az állatok lemészárlása oly humánus, sőt, nemes alapelvek alapján történik, hogy nemcsak a gyenge idegzetű hölgyek, hanem a gyermekek is bátran végignézhetik.
Hatalmas csarnokokon mentünk végig. Minden fényárban úszott, a márványfalak között halk zene szólt, melyet egyetlen bődülés vagy röffenés sem zavart meg. Utunk a mázsálótól egészen a sonkapácolóig vezetett, s minden egészen más volt, mint ahogy elképzelésemben élt. Nem láttam megtorpanó, felhorkanó, visszahőkölő állatokat, sem tagbaszakadt székálló legényeket, amint lesújtanak a nehéz taglóval. A vágómarhák, a sertések, a birkák hófehér folyosókból léptek elő, s egy nagy teremben, mindenféle áramütés vagy kábítószer vagy mérgesgáz nélkül lassan elálmosodtak, lepihentek, s oly észrevétlenül szenderültek át a halálba, mint ahogy a folyótorkolatban az állóvízbe siklik át egy csónak.
Félrevontam az idegenvezetőt.
– Egy szívességre szeretném kérni – mondtam.
– Sajnos, nem lehet – válaszolta.
– Nyomós okaim vannak – mondtam.
– Mindenkinek nyomós okai vannak – mondta.
– Meghálálnám a szívességét – mondtam.
– Nekem már vagyonokat ígértek – mondta.
– A birkáknak szabad? – kérdeztem.
– Sajnálom – mondta. – Szigorúan tilos.